Én még új vagyok itt, de nagyon örülök, hogy végre találkozhatok és beszélhetek olyan emberekkel, akik hasonló helyzetben élnek, mint én. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a családon belül bántalmazottak anonim csoportjára.

13 éve vagyok házas, van egy 12 éves fiam és egy 9 éves lányom, akiket nagyon szeretek. Sejthettem volna, hogy ennek a viszonynak nem lesz jó vége, mert sajnos a házasságunk elején sem volt minden rendben, de a lányunk születése után kezdődtek az igazi gondok. Addig csak a türelmetlenség, a munkahelyi stressz okozta feszültség, a gyereknevelés miatti fáradtság volt állandó vendég nálunk, rendszeresen csak az esti kiabálást tapasztaltam meg. Ezeknek témái általában a nem megfelelő összegű fizetésem, a gyereknevelési elveim, a háztartásban elvégzett munkám minősége és gyakorisága volt. Ekkor még sikerült azt elérnem, hogy ne a gyerek előtt üvöltözzön velem, hogy legalább ő ne legyen fültanúja a megalázásomnak. Ha társaságban voltunk, semmirekellőnek nevezett a barátaim előtt, becsmérelt, kínos történeteket mesélt rólam. Mondanom sem kell, hogy egyre kevesebbszer kaptunk baráti meghívásokat. Természetesen mások mindig jobbak voltak, mint én, számtalanszor hallgattam tőle, hogy vegyek példát erről, nézzem meg azt, legyek olyan mint amaz. Hiába kértem, hogy ne hozzon ilyen helyzetbe, mindig azt válaszolta, hogy ő csak a tényeket mondja, ha pedig arra kértem, hogy ne kísérjen el ezekre a találkozókra, azt mondta, nem szeretem eléggé, szégyellem őt. A barátaim nem értették, hogy mégis hogyan beszélhet így rólam és velem, gyengének tartottak, amiért nem tudok kiállni magamért és kinevettek. De én imádtam a fiamat és nem akartam otthagyni, vagy elszakítani őt tőle, hiszen tudtam, hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Így tűrtem és hallgattam.

Aztán egy időre minden megváltozott és olyan lett, mint amire régóta vágytam. Előléptettek, anyagilag megerősödtünk, ő is dolgozni kezdett, társaságba járt, még nyaralni is elmentünk. Szenvedélyes lett és kedves, mint a házasságunk előtt. Azt hittem, minden rossz a múlté. Mivel éppen csak kezdtek eloszlani a sötét felhők a fejünk felől, nem terveztünk gyereket, úgy döntöttünk, még várunk. Aztán két hónappal később mégis kopogtatni kezdett a lányunk, jelezte, hogy nemsokára meg fog érkezni. És ez újra megváltoztatott mindent. Ismét jöttek a dühkitörések, elszabadultak az indulatok, rendszeressé váltak az esti veszekedések.

Emlékszem, hogy amikor anyósom meglátogatott minket, együtt szidtak, lustának, semmirekellőnek, rossz szülőnek neveztek, semmi sem volt jó, amit csináltam, pedig mostam, főztem, takarítottam, játszottam a gyerekkel, bevásároltam, hogy ő minél több időt tölthessen szeretett édesanyjával.

Egyik nap tovább kellett bennmaradnom a munkahelyemen, a cégünk sürgős megbízást kapott és mindenki vállalt egy kis pluszt. Felhívtam, hogy nem érek oda a bölcsődébe a gyerekért és kértem, hogy menjen érte (mondanom sem kell, hogy ez mindig az én feladatom volt). Amikor hazaértem, a fiam bőgve rohant elém az ajtóba, hogy megpofozta, mert leette a nadrágját. Iszonyatosan dühös lettem és akkor nem mérlegeltem, kiabáltam vele, hogy mit képzel magáról, hogy megüti a gyereket. Azt mondta, hogy nem értek hozzá és az én nevelésem az oka, hogy a fiunk ilyen ügyetlen és béna, nem igazi férfinak nevelem és nem lesz belőle semmi. Majd én kerültem terítékre, megvádolt, hogy azért értem haza később, mert biztosan összejöttem bent valakivel. Hiába mondtam el az igazat, nem hitt nekem, hazugnak nevezett, aki hátat fordít a családjának.

És még ezután is tűrtem, mert a születendő lányunk egészségét tartottam szem előtt, inkább nyeltem egyet, minthogy ideges legyen és felzaklasson engem is. Éreztem, hogy a vulkán egyszer ki fog törni, de sodródtam az árral, nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, hova forduljak. A szüleimnek, a barátaimnak szégyelltem elmondani, mi történik otthon, szegény édesanyámnak megszakadt volna a szíve.

Aztán megszületett a lányunk és megint béke lett egy időre, de csak rövid időre. Az újszülöttel járó nehézségek gyorsan kikezdték az idegeit. Egy esős estén nyűgös volt a lányunk, sehogyan sem akart elaludni, hiába sétáltam vele, ringattam, semmi sem használt, de van ilyen. Ő mégis berontott a gyerek szobájába és kitépte a kezemből a csecsemőt, berakta az ágyba és üvöltött velem, hogy miért nem altatom el végre, hát nem fogom fel, hogy ő fáradt és így nem tud aludni. Olyan hangos volt, hogy a fiunk is felkelt és a szomszéd is átdörömbölt a falon, már biztosan ő is unta ezeket. De itt nem hagyta abba, a fiunk szeme láttára ütött pofon, majd kirohant a konyhába, kitépte a felső fiókot és egy késsel kezdett hadonászni, hogy ha nem tudok úrrá lenni a helyzeten, esküszik rá, hogy megöl. Alig sikerült lecsillapítanom, kértem, hogy bocsásson meg és minden az én hibám, ettől lenyugodott.

Másnap összepakoltam, a gyereket nem vittem óvodába, a kicsit is felkaptam és elrohantam a szüleimhez. Mikor odaértem, sírni kezdtem, összeomlottam, mindent elmondtam, mert nem tudtam tovább magamban tartani. Estefelé csörögni kezdett a telefonom, ő volt, kérdezte, hogy mi történt, hol vagyunk. Azt mondtam neki, hogy elhagyom és elviszem a gyerekeket, mert nem érzem biztonságban őket. Zokogni kezdett, könyörgött, hogy ne tegyem ezt vele, öngyilkos lesz, ha elhagyom. Hiába intettek a szüleim, visszamentem, nem tudtam elhagyni, lehet, hogy még szeretem és reménykedem, hogy visszakapom azt a nőt, akit feleségül vettem, aki anyja tud lenni a gyerekeinknek.

Sajnos, nem változott semmi, azóta is rendszeresen megaláz és megzsarol, szégyellem, de megver, megüt. Megyek az ügyeletre, mert eltöri a bordám vagy a karom, ott kinevetnek, amiért nem tudom megnevelni az asszonyt, így, ezt mondják, megnevelni, de én nem ütöm meg, én nem élek vissza a testi erőmmel, nem becsmérlem, próbálom tisztelni, mint nőt, de egyre kevésbé megy.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

A családon belül elkövetett erőszak egy részében a férfiak az áldozatok. Az ilyen esetekben gyakoribbak a súlyos testi sértéssel vagy emberöléssel végződő történetek.

A blog bejegyzései – akárcsak ez a vallomás - fiktívek, szerzői kitalációk. A blog célja, hogy ezekkel a történetekkel felhívja a figyelmet a társadalom, emberi élet olyan problémáira, amelyeknek olykor nem tulajdonítunk kellő jelentőséget, esetleg a hétköznapi élet természetes jelenségeinek tartjuk, valamint hogy kiemeljen olyan pozitív pillanatokat, gesztusokat és figyelmességeket, amelyeket olykor nem értékelünk eléggé.

(A kép forrása: www.coloribus.com)