Van egy régi zsebórám. Itt-ott karcos, ütött-kopott, az aranyozás alatt néhol ki-kilátszik a fekete fém. De jár, még mindig jár, nem késik és nem siet, nem kell felhúzni, sőt tavasszal és ősszel sem kell átállítani.

Csak néha megáll. Hol rövidebb, hol hosszabb időre.

Akkor el kell vinnem az öreg, szakállas órásmesterhez a régi lakásunkhoz közeli utcába, aki felteszi a kislámpával megvilágított asztalára, apró műszerekkel felnyitja, rákapcsolja mindenféle gépre és megpróbálja újraindítani. Akkor naponta elsétálok a boltjához, bekopogok, ő hátrafordul és megrázza a fejét. Ilyenkor hazamegyek és várok, másnap újra elsétálok hozzá, kopogok, hátrafordul, megrázza a fejét, én pedig hazafelé veszem az utam, és ez egészen addig tart, míg az egyik nap felé tartva már az utcasarokról meglátom, hogy az üzlet előtt vár és mosolyog.

Ez egy különleges zsebóra, apámtól kaptam, ő pedig a nagypapámtól. Hogy hozzá hogyan került, azt már nem tudom.

A zsebórámban különleges erő rejlik.

Ha boldog vagyok, mindent felgyorsít és mutatói felszabadult futásba kezdenek, farkaséhesen falják a perceket és órákat.

Ha a hideg téli reggelen buszra várok, és miközben a tenyerembe fújok egy kis meleget, rám néz és kinevet, a mutatói pedig elindulnak visszafelé.

Ha beteg vagyok, a zsebórám is izzani kezd és megéget. Minden perce tüzet okád és csak a kismutató borogatja hűvösen lázas homlokom.

Ha fáradt vagyok, meleg takarót terít rám, lekapcsolja a villanyt, megsimogat és csendre inti az utca zaját.

Ha olvasok, előre és hátra ugrál, vállára vesz és utazunk. Egy szempillantás alatt vagyok a jövőben, aztán hirtelen a múltban, majd észre sem veszem és ismét a fotelben ülök az ablaknál.

Amikor megkérték a kezem, apró képkockákra szedte szét a valóságot. Mindmáig fel tudom idézni minden másodpercét.

Amikor születésnapomra megkaptam a kisnyulat, az órám nagyot dobbant, és vele dobbantam én is. Ha rágondolok, mindmáig érzem a szívem ugrását.

Amikor a testvérem elutazott külföldre dolgozni, és elbúcsúztam tőle, éles lett a széle és megvágta a kezem. Mindmáig látszik a seb és a fájdalomtól könnybe lábad a szemem.

De akinek van ilyen zsebórája, azt tudja, hogy néha, amikor a világ összeomlik, akkor megáll és sokáig nem indul újra, mert nem tud. Képtelen rá.

Mert aznap reggel sokaknak volt gyors és boldog, fáradt vagy várakozó, izgatott és felszabadult a zsebórája, és akkor még nem tudták sem ők, sem a zsebórájuk, hogy este a félelem és embertelenség óráit, a rettegés és menekülés perceit és az élet és halál szekundumait érzik majd.

Azon az estén sok zsebóra állt meg örökre.

Az öreg szakállas órásmester boltjában azóta éjjel-nappal ég a kislámpa, az asztalt beborítják a felnyitott apró, értékes tárgyak. Mindenfelé drótok és huzalok kapaszkodnak össze, a műszerek pedig folyamatosan dolgoznak.

És mi, akik életben vagyunk, tudjuk, hogy a zsebóránknak a történtek után idő kell, és azt is, hogy ezután nem működhet tovább úgy, mint régen, hogy meg fog változni, mert akkor megállt az idő és ez örökre nyomot hagy.

(A kép forrása: favim.com)