Csókolom Nóra néni! Meg tetszik ismerni?

Igen, igen, én vagyok a Vera.

Hát igen, nagyon repül az idő, 15 éves érettségi találkozó. De nagyon örülök, hogy látom Nóra nénit, a múltkor is bent voltam a gimiben, de nem találkoztunk, azt mondták, már elment, mire odaértem.

Igen, tudom, most már csak félállásban. De az is elég, nem? Azért fárasztóak a gyerekek…

Nem? Pedig én néha úgy éreztem, elég rosszak voltunk…

Nem? Pedig mások panaszkodtak ránk.

Igen, lehet. Jaj, annyira örülök, hogy még mindig ilyen mosolygós és pozitív! Azt tetszett tudni, hogy Nóra néni miatt szerettem meg az irodalmat? Annyira imádta a tantárgyát és olyan tisztelettel és alázattal beszélt róla. Ha jóképűbb lett volna, talán még Jókaiba is beleszeretek, pedig igazából Radnóti volt a szerelmem. És amikor külföldön dolgoztam, a kinti barátaimnak néha-néha lefordítottam egy-egy Adyt meg Aranyt. Azt mondták, nagyon szép.

Nem? Kár. És arra tetszik emlékezni, amikor meglátta, hogy lógok az iskolából és másnap oda tetszett jönni és megkérdezte, hogy baj van-e, mert nem szoktam ilyet csinálni? És beszélgettünk egy órán keresztül. Nóra néni volt az egyetlen, aki megkérdezte.

Erre sem? És azt tetszett tudni, hogy mindmáig, ha előadásra vagy csoportfoglalkozásra készülök, Nóra néni óráira emlékezem vissza? Arra, hogy milyen érdekesen és izgalmasan tudta elmesélni, amit szeretett volna? Arra, hogyan vont be minket is az elemzésekbe, hogyan beszélgettünk még utána a szünetben is? Ezekre gondolok, mert segítenek nekem valami hasonlót csinálni.

Nem, persze, ezt nem tudhatta. De esetleg azt, hogy az osztállyal Nóra nénit azért választottuk osztályfőnök-helyettesnek, mert Nóra néni volt az egyetlen, aki mindig tisztelt bennünket és sosem mondta, hogy még kicsik vagyunk, meg éretlenek és ha felnőttek leszünk, majd máshogy fogjuk látni. És mindig kíváncsi volt a véleményünkre és a gondolatainkra, és sosem nevetett ki minket, hanem mindig komolyan vett.

Nem? Sajnálom. És azt sem tetszett tudni, hogy imádtuk a humorát, hogy sosem félt megtörni a komolyságot, hogy jót nevetett velünk, és ha úgy alakult, önmagán? Sosem felejtem el, amikor elcsúszott a padok között és miközben ott feküdt, azt mondta, hogy ma délután talán kihagyja a tornát a 40-esek klubjában.

Erre sem? De az biztosan beugrik, mikor a pécsi osztálykiránduláson hajnali háromkor ültünk a ház verandáján és beszélgettünk, énekeltünk és mindenki megvallotta egy titkát. És Nóra néni azt mesélte, hogy élete egyik legnehezebb pillanata az volt, amikor szembeszállt az anyukája akaratával és tanár lett, pedig nagyon félt, hogy rosszul dönt. És akkor azt éreztem, hogy Nóra néni igazi bátor forradalmár.

Igen, így volt. És azt gondolom, hogy Nóra néni mindig tudta, hogy hogyan kell ösztönözni, mikor noszogatni és mikor inkább hagyni, hogy azt csináljunk, amit szeretnénk.

Egy zsebkendőm? Van, tessék. És a Gyuri? Emlékszik, mikor szerelmes voltam a Gyuriba és hagyta, hogy mellette üljek? És amikor a Városligetben meglátott minket kézen fogva, csak kacsintott ránk és mosolyogva továbbment? Nem gúnyolt ki és pletykálta el, mint Henrik bá’.

Na, Nóra néni, miért tetszik sírni? Megbántottam valamivel?

Sajnálom, hogy ezeket nem tetszett tudni, talán ez az én hibám, előbb kellett volna elmondanom. Én azt hittem, ezeket a tanárok tudják… én…én.

Jó, nem sírok. Jaj, Nóra néni, annyira örülök, hogy találkoztunk!

Ezúton is köszönjük azoknak a tanároknak, akik az akkori és/vagy a mostani helyzetben (is) kitartanak, akik kifogyhatatlan energiával és lelkiismeretességgel dolgoznak, akiknek többé nincs iskolájuk, mert bezárták, átalakították, beolvasztották, akik inkább pályát módosítottak, minthogy megalkudjanak, akiket leépítettek, akik bármikor szavaikkal és tetteikkel példát mutattak/mutatnak és inspiráltak/inspirálnak, és akik valamit tanítottak vagy tanítanak nekünk.

(A kép forrása: www.fsgbookkeeping.com)