Tegyük fel, hogy van egy játszótér. Ezen a játszótéren van minden, ami a jókedvhez és a kellemes időtöltéshez kell: mászóka, hinta, csúszda, homokozó.

Tegyük fel, hogy egy kellemes napsütéses délutánon öten játszanak a homokozóban (azt is tegyük fel, hogy nem szarta és pisilte össze a szomszéd lépcsőházban lakó Margó néni macskája). Nap mint nap pöpec kis homokvárak épülnek, ízletes homoksütik sülnek, mindent elnyelő gödrök ásódnak, szóval mindenki jól érzi magát, a munka közben a homokozó lakói beszélgetnek, viccelődnek, a lapát és a vödör, a kisgereblye és a kisásó igény szerint váltogatja gazdáját, attól függően, hogy arra éppen kinek van szüksége. És ez így megy a végtelenségig. Vagyis, nem, mégsem.

Egy másik kerületből átköltözik egy új lakó és az egyik délutánon ő is lejön játszani. Ő is a homokozót választja. Minden a megszokott rendben halad: várak, sütik, gödrök, satöbbi. Ebbe az idilli együttjátszásba kapcsolódik be a hatodik emberke. Ő azonban nem akar várat építeni, sütit sütni, gödröt ásni, ő inkább hadsereget csinál. Elkéri a vödröt az építészkollektívától, hogy a homokozó bal sarkán méltatlanul elhanyagolt, de ennélfogva érintetlen homokot a hadiszállásra juttassa, elkéri a szitát a sütistől, hogy a katonák csak a legfinomabb szemcséjű alapanyagból készüljenek, majd elkéri az ásót a gödrös brigádtól, hogy a szépen finomított matériából az emberformákat megtöltse, és így egyre másra készülnek el a páncéljukból kiborított zsoldosok.

És ennek nincs vége, mert újra kell a vödör, a szita, a lapát, szóval az tizedes még nem adhatja ezeket oda. A többiek meg ott állnak, mint állatkerti majmok a rács másik oldalán, várják, hogy kapjanak valamit, egy vödröt, egy szitát, egy lapátot. De toll a fülükbe, mert azok még kellenek és ezért nem kapják vissza, amit kölcsönadtak. Hiába kérik az őrmestert, hogy csak annyi időre adja vissza nekik, amíg éppen az a munkafolyamat zajlik, amikor nem kell az adott eszköz. A válasz: Nem. És miért? Csak. És kész. És még mindig ott állnak, szomorkodnak, dühöngenek, most mit tegyenek. Végül beesteledik és mindenki hazamegy.

Másnap aztán a homokhadsereg hadnagya érkezik a legkorábban, övé a lapát, a szita, a vödör, minden kérés és hercehurca nélkül. Megérkeznek a többiek is, igény a szokásos: vár, süti, gödör. Látják, hogy esélyük annyi, mint tegnap, szóval semmi. Oké, akkor megbeszélik, hogy fellépnek a századossal szemben, és jól megmondják a magukét, a saját igazukat, hogy itt nem lehet így viselkedni, mert ez itt nem szokás. Az őrnagy egy ideig csendben hallgat, majd tömör monológba kezd: Pont leszarom! hangzik és készülnek az újabb katonák szépen sorban. A többiek meg feszengnek, szorongnak és szomorkodnak. Megint beesteledik és mindenki hazamegy. De öten nem bírnak aludni, csak az az egy szuszog édesen a kiságyában pókemberes pizsamában.

Az az öt meg csak bámulja a plafonra kúszó ijesztő árnyakat és azon gondolkodik, mit tegyen holnap. Jó lenne, ha felépülne végre a vár, ha kisülne a süti, ha kiásódna a gödör.

Másnap ismét hasonló a forgatókönyv, nincs vár, se süti, semmi gödör. Elkeseredésében az egyikük kiabálni kezd, hogy az ezredes most már azonnal adja oda neki az ásóját, ami egyébként is az övé. A dandártábornok azonban jól kivédi a támadást, egy homoklabdával találja arcon a reménytelenül üvöltőt. Puff, homok a szájban, az orrban, a fülben, a szemben, mindenhol, prüszkölve, nyüszítve menekül az első építész. Természetesen ezt nem nézi jó szemmel titkos szerelme és megpróbálja ellopni a kisásót, és ha már lúd, legyen kövér, a szita is jöhet. De a vezérezredes figyel, és már szóródik a homok az angyalszőke hajba, majd egy kis belemasszírozás következik, pontosan úgy, ahogyan a cukrászlánytól látta a rétestészta készítése közben. Puff, sírás, mindenhol könnyek, a tág orrlyukakból kiles a cicakaki. Egy versenyzővel kevesebb. Na, a többieknek sem kell több, ebből aztán tanulni érdemes.

Másnap – feltételezhetően a nagy harcban megbetegedett - tábornagy otthon marad. A homokozó újra a kezdeti ötösfogaté. Most már indulhat a várépítés, sülhetnek a sütik, ásódhatnak a gödrök. Igen ám, de azért milyen jó lehet, ha nem kell várni a lapátra, ha a szita éppen nem akkor foglalt, amikor sürgős liszteznivaló van, ha a vödör pont kéznél van, amikor csak akarjuk! És az első mindent visz, a lapátot, a vödröt, a szitát és bármit, amit akar. És most ötük közül lesz valaki a tábornagy.

De persze másnapra a nagy marsall, a hadseregek tábornoka is kigyógyul a náthából és harcba indul a vödörért meg a lapátért és a szitáért meg minden más földi jóért. És lehet válogatni, hogy akkor gyere, játsszuk le a hinta előtt, hogy ki az erősebb és birkózhatunk a placcon, gyűrhetjük és téphetjük a másik Mickey egeres kabátját és összetaposhatjuk a vadiúj Minyonos nadrágját, megharaphatjuk a kezét és beleköphetünk az arcába. És valamelyikünk csak nyer és akkor az lesz a homokozó ura. És ha akarjuk, behódolhatunk neki, parancsára elmehetünk a szomszéd lakótelep homokozójához és onnan is einstandolhatjuk a vödröt, a lapátot, a szitát, sőt ráadásként elhozhatjuk a kisautó formát is, és munkánk gyümölcseként egy-két percet mi is játszhatunk önfeledten. Ha akarjuk, próbálkozhatunk az észérvekkel meg a békés együttélés előnyeinek ecsetelésével, csak vegyünk fel egy melegebb kabátot, mert a homokozó szélén való álldogálás úgy elviselhetőbb. Persze, elmehetünk a 10 kilométerrel arrébb lévő játszótérre, és reménykedhetünk, hogy ott a többiek nem ilyenek. Sőt, meggyőzhetjük magunkat arról, hogy a mászókán, a hintán, a csúszdán sokkal szebb az élet, legalábbis addig, míg az ottani úr vagy úrnő el nem kerget. És lehetünk olyanok is, akik nap mint nap újra lemennek a játszótérre a homokozóhoz, és küzdenek a vödörért, a lapátért és a szitáért, mert nem akarnak beletörődni abba, hogy ennek így kell lennie. Küzdhetünk egy békés együttélésért, a kölcsönös figyelemért, egymás megértéséért.

Csak egyet nem lehet. Azt nem lehet kérni, hogy jöjjön anyu vagy apu és védjen meg, mert ők pont a kisdiktátor szüleivel harcolnak és baromira nem érnek rá velünk foglalkozni, ez a mi bizniszünk.

Tegyük fel persze, hogy ez csak egy kis mese, mert természetesen nincs homokozó, nincs lapát, vödör és szita és természetesen mi sem járunk már a játszótérre játszani (jó, akik szülők, azok igen, de teljesen más minőségben).

De tegyük fel, hogy ezt a mesét máshogyan nap mint nap átéljük, amikor a nyolcáltalánost végzett topmenedzser főnökünk ordít velünk, hogy mennyire hülyék vagyunk; amikor a belső sávban araszolnak előttünk, mikor mi sietnénk, és ha meg akarjuk előzni, persze nyomja neki; amikor mi vagyunk az egyetlenek a százhuszonhatból, akik bevallják, hogy igen, puskáztunk a dogaírás közben és bár mindenki tudja, hogy a másik százhuszonöt is így csinált, csakhát ők nem vallották be, egyedül a mi dolgozatunk lesz egyes; amikor a Mars szeletre félretett 350 forintunkból megvesszük azt a rohadt BKV jegyet, amit persze ellenőrzéskor csak néhányunktól kérnek el, mert a többiek egy egyszerű Húzzá' má' innen anyukám! – mal lepattintják magukról a kallernőt, mint a tegnap esti vacsora köröm alá száradt májkrémmaradékát, és így tovább. És persze a „komolyabb” dolgokról, a nagy krízisekről és marcangoló tragédiákról nem is beszéltem.

Miért? Mondjátok meg, hogy miért? Miért menő a buszmegállóban ráfújni a füstöt a terhes anyukára; miért vagy faszagyerek attól, hogy az éppen felkapott szórakozóhelyen töltött kanbuli után részegen fogdosod az éjszakaival hazabuszozó lányokat, miközben senki sem szól egy szót sem? Miért érzed magad biztonságban attól, ha melletted ütnek le valakit és te úgy teszel, mintha mi sem történt volna, csak továbbmész, hogy még elérd az éppen érkező buszt? Miért jó neked az, ha kioktatóan üvöltözöl a postással, a közértessel, a tanuló pincérlánnyal? Miért jó, ha…

Tudom, hogy mindennek megvan a maga pszichológiája. De én képtelen vagyok felfogni, hogy miért arra fordítjuk a természettől kapott intellektusunkat, hogy szépen tönkretegyük a környezetünket, de persze majd az egészet felvesszük és megosztjuk a vadiúj 1 gigapixeles, 100 G-s telefonunkkal?

Miért kell mindig az asztalt borogatni, meg jól beolvasni, miért kell mindenkit kioktatni és hülyére venni, miért kell mindenkin átgázolni és eltiporni?

Miért kell bárányként farkas módjára viselkedni? Miért nem lehet beismerni, hogy ja, békében felesleges háborúzni…

(Ma apukám elmesélte Peter Norman történetét, ami úgy érzem, kapcsolódik a témához. Remélem, leszünk még úgy egy páran, hogy harcolunk akkor is, amikor néha úgy érezzük, hogy franc’, inkább hagyom az egészet…)

(A képek Szűcs Édua munkái. Forrás: https://sites.google.com/site/eduahu/)