Kedves Hölgyeim és Uraim, kedves Nők, Lányok, Asszonyok, Férfiak és Fiúk!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy eme jeles eseményen, a 1. számú bátonyterenyei könyvszaküzlet író-olvasó találkozóján egy rövid köszöntőt és bevezetőt mondhatok.

Bevallom, könnyű a feladatom.

Könnyű, mert az itt megjelent szerzőket valamiért szeretem, és így könnyű róluk beszélnem.

Tudom, hogy már előttem sokan, sokféleképpen és régóta dícsérték e remek írók erényeit és sikereit, de remélem, beszédemmel és önvallomásommal hozzá tudok majd tenni valamit ehhez a szép listához.

És akkor térjünk a tárgyra, amiért tulajdonképpen itt vagyunk.

Engedjék meg, hogy egy általános méltatás helyett személyes példámat tárjam önök elé.

E két kedves és - nem utolsósorban tehetséges - fiatalnak sokat köszönhetek. Másokhoz hasonlóan én is a szokásos mókuskerékben éltem, és nem gondolkodtam el azon, hogy lehetne ez másképp is. Nem voltam különösebben boldog vagy elégedett az életemmel, sokszor éreztem magányosnak és kívülállónak magam. Úgy éreztem, körülöttem mindenki okés, csak én vagyok egy értetlen hülye. Képtelen voltam beilleszkedni abba a világba, amelyet ma élünk. Nem szeretném továbbragozni a dolgot, de a velük való megismerkedésemnek köszönhetően visszakaptam az önbizalmam, elfogadtam az életem, önmagam. És ez az ő munkásságuk eredménye és ezért örökké hálás leszek nekik.

Amikor a Facebook üzenőfalamon egyre több ismerősöm osztotta meg a méltán híres, fiatal szerzőink gondolatait és tanácsait, elgondolkodtam, hogy vajon nekem is meg kell-e néznem a videókat, bele kell-e olvasnom a regényeikbe, ki kell-e nyomtatnom és a hűtőre ragasztanom az aktuális élethelyzetemhez passzoló "így csináld..." és "7+1 dolog, amivel..." írásaikat?

Minél többet olvastam őket, a véleményem és az elhatározásom annál határozottabb lett.

Rájöttem, hogy - bár nem állítják, hogy írásaik szépirodalmi igényességűek - van, ami még nekem is sok. És bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok öt percnél tovább olvasni valami olyat, amitől az agysejtjeim azonnali, tömegesen elkövetett öngyilkosságba kezdenek. És ez örömmel töltött el, mert ekkor éreztem, hogy nekem nem elég az a posványos faluvégi halastó nyáresti melege, amit ezek az írások nyújtanak.

Rájöttem, hogy nem vagyok sem eltévelyedett, sem önmarcangoló, sem lelki nyomorék, hanem időnként szomorú vagy fáradt vagy dühös. Természetesen reagálok az élethelyzetekre és talán van annyi eszem, hogy felismerem, ha elakadtam, és akkor nem a XXI. század világvallásának, a pszichológiának az áltudományos és önjelölt papnőjétől, akarom mondani life-coach-ától kérek szakszerű segítséget.

Rájöttem, hogy fejlett a szövegértésem és ki merem mondani, ha valamit nem értek vagy ha hosszú szövegeknek semmi mondanivalóját nem látom, ha visszakérdezek "És ez mit is akar jelenteni?" vagy "És akkor?".

Rájöttem, hogy nem lehet kilóra megvenni, nem lehet lekurvázni és öntörvényű picsának, nyomulós, felkínálkozó és visszataszító némbernek nevezni, mert engem nem hatnak meg ezek a semmitmondó és a sikerért összedobált, öncélú "nagy" szavak.

Rájöttem, hogy hálát adhatok az égnek, hogy tinédzserként nem ezekből a regényekből "tettem össze" álmaim férfiját, mert akkor koppantam volna, mint bogár a szélvédőn. És nincs szükségem defibrillátorral bebikázott, szikrákat hányó kognitív soft-pornó csemegékre sem, mert a vágyaimat és a testi-lelki intimitást, mondom intimitást, szerencsére van kivel megélnem.

Rájöttem, hogy nem hiszek abban, hogy várjam a csodát és az egész csak annyi, hogy nyissak felé, meg dobáljak ki pár régi kacatot és akkor lesz hely az új, fantasztikus dolgoknak. Mert én - akárcsak Bihari Viktória - a munkában hiszek, abban hogy tennem kell azokért, amiket szeretnék és ezt nem tudom néhány tessék-lássék rendrakással elintézni, mert ez ennél több, változtatni kőkemény meló.

Rájöttem, hogy eszem ágában sincs 3000 forintért venni egy születésnapi köszöntést, csak azért mert Levi írta, hogy nincs az a pénz, amiért a telefonom Nóri életbölcsességeivel díszíteném.

És mikor ezekre rájöttem, már fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy ebben a világban egyike vagyok annak a néhány igényes hülyének, aki széttárja a kezét és azt mondja, hát ezek meg mit csinálnak úgy igazán? És hová lettek a "igazi" művészek?

Leszarom, hogy egy író hogy néz ki, mert szerintem Mikszáth, Móricz, Esterházy, Radnóti, Shakespeare, Bulgakov, Salinger és többiek is "szexik". Kérem, próbálják ki, bújjanak ágyba egy jó könyvvel!

Összegezve hát, hálával és köszönettel tartozom az itt megjelent Oravecz Nórának és Lakatos Leventének, amiért bejegyzéseikkel segítettek elfogadni, hogy nincs esély egy új, sallangoktól mentes, igényes közéletre, de önbizalmat adtak, mert rájöttem, különleges kívülálló vagyok.

És akkor át is adnám nekik a szót.

Köszönöm a figyelmet!