Köszönöm, hogy szakítottál velem!

Mindenki a Valentin nap sziruposan szerelmes szószában hentereg, de talán beszélhetnénk arról is, hogy milyen a forró olajban kisütött szakítás.

Ha a szerelmet mámoros áhítattal ünnepeljük, üljünk szomorú halotti tort felette, ha elmúlik? Milyen jól tudjuk, hogy a szerelmet hogyan lehet gyertyafényes vacsorával, méregdrága ajándékkal, extravagáns fehérneművel bizonyítani (sőt erre még különböző áruházak és szolgáltatók külön tippeket is adnak), de mi a helyzet a szakítás formuláival?!

Íme, néhány különleges ajánlat, ha úgy döntenénk, szakítani szeretnénk:

Nagyobban szeretném látni!

Nagyobban szeretném látni!

Nagyobban szeretném látni!

Blogunk ajánlata:

0 Tovább

A bűvész

Volt a cirkuszban egy szám, amit sosem kedveltem, a bűvész és a mutatványai. Ha ő következett, inkább kimentem a büfébe és vettem valamit, amit aztán a folyosón ettem meg, míg ő odabent átverte a naiv nézőket.

Amikor először láttam a porondon, még fiatal volt, atletikus és nagyon elegáns. Ha máshol találkoztál volna vele, azt hihetted volna, hogy egy rafinált ügyvéddel vagy egy gazdag bankárral hozott össze a sors, mert annyira magabiztos és határozott volt, úgy érezted volna, ez az ember aztán tudja, mit akar.

Már rögtön az első fellépésénél sikerült rabul ejtenie az ismeretlen közönséget. Úgy tűnt, szinte beléjük lát, tudja, mi kell nekik és eszerint mutatta be a mindenki által jól ismert attrakciókat. Természetesen klasszikus kártyatrükkökkel melegítette be a nézőket, majd az üres, ébenfekete cilinderből húzott elő egy hófehér nyulat, miközben a tömeg olvadozva sóhajtott fel, zakóujjából virágcsokrot rántott ki és odaadta az első sorban ülő búzakék ruhás hölgynek, az előadása fénypontján pedig könnyed mozdulatokkal fűrészelte ketté az esetet mit sem bánó mosolygós asszisztensét. Hiába tudta már mindenki, hogyan működnek ezek az ősrégi csalások, mégis imádták, és ez inkább a bűvész személyének, nem pedig a technikájának és eredetiségének volt köszönhető.

A fiúk rezzenéstelen arccal figyelték a kártyatrükk minden mozzanatát, hogy másnap megmutathassák az iskolában, remélve, hogy kihasználhatják a rövidke hírnév előnyeit és beválasztják őket a focicsapatba, a kamaszlányok rajongtak a rémült nyuszit megmentő sármos ifjúért és azt képzelték, hogy egyszer nekik is ilyen udvarlójuk lesz, a fiatal anyukák mindig is ilyen figyelmes házastársról álmodoztak, a férjek pedig lenyűgözve nézték, milyen jól bánik ez a ficsúr a nőkkel.

Akkoriban még az erőművészek voltak a legnépszerűbbek, de én már tudtam, hogy ebből a bűvészből hamarosan trónbitorló válik. Volt valami megmagyarázhatatlan erő benne, ami egyszerre volt csodálatra méltó és taszítóan ijesztő.

És úgy is lett, ahogyan gondoltam. Nem kellett hozzá sok idő és a bűvész repertoárja fokozatosan bővült, előbb a táncoló asztal, majd az összecsomózott kötél kibogozása, később az „önként” vállalkozó eltűntetése is helyet kapott az előadásában. Sikere pedig egyre nagyobb lett. Tódultak a tömegek, hogy lássák a varázslót, aki ilyen fiatalon maga mögé utasította cirkuszi kollégáit.

Rajongótábora növekedésével együtt a stílusa egyre elbűvölőbb és lehengerlőbb lett, bármit megtehetett az emberekkel. A 25. jubileumi fellépése alkalmával egészen addig merészkedett, hogy elkérte az egyik apuka pénztárcáját, amit méregzöld füst és ezüstszínű villanás közepette egy másik (számunkra ismeretlen) helyre varázsolt. Az emberek felállva tapsoltak, még az „átvert” apukának a gyerekei is, akik abban reménykedtek, hogy a szüleik a megtakarított pénzükből a szünetben vattacukrot és nyalókát vásárolnak majd nekik. De akkor már nem számítottak ezek a haszontalan kívánságok, mert a varázslat, amelyet láttunk, egy másik, egy jobb világot teremtett nekik, amelyben azt hitték, jobb élni. Hogy előkerült-e utána a pénztárca? Azt nem tudom, de mindmáig vannak kétségeim, mert amikor mi hazafelé utaztunk a villamoson, láttam az apukát a gyerekekkel gyalogolni, és nem tudom, hogy tényleg így akarták-e vagy nem volt pénzük buszjegyre.

Néhány év múlva a cirkusz műsorrendje is megváltozott, a légtornászok, az artisták, a zsonglőrök és a bohócok egyre kevesebb időt kaptak, az este nagy részében a világhírű bűvészt láttuk és figyeltük, aki sikereinek köszönhetően akkor már bizonyára nagy jómódban élt. Már nem a cirkusz mellett lakott az elődjétől megörökölt, kopott sátorban, hanem messziről, hosszú, fekete autóval érkezett fellépéseire. Kis pocakot is növesztett és a haját sem simította mindig akkurátusan hátra, szmokingján itt-ott egy-egy zsírpecsét látszott.

De ez nem befolyásolta töretlen népszerűségét. Az emberek még mindig imádták. Az este végén a hátsó kijáratnál férfiak és fiúk egymást taposták egy kézfogásért vagy autogramért, a nők virágcsokrokat dobáltak neki a porondra, a gyerekek süteményeket sütöttek neki és kamaszlányok ezrei írtak felajánlkozó szerelmesleveleket számára.

A siker könnyen jött és nem pártolt el tőle. Ebben a szellemben és ennek megfelelően alakította a bűvész a további előadásait, egyre kevesebb volt a füst, a villanás és a robbanás, egyre többször lépett a színpadra úgy, hogy zakóujjából kikandikált a virágcsokor, egyre többször láttuk a táncoló asztal terítője alatt a merevítőket, vettük észre a rejtett csapóajtókat és tükröket, egyszer még a nyúl is kiugrott a rejtekhelyéről és átszaladt a porondon, mielőtt kirántották volna a kissé megkopott cilinderből. A közönség lelkes tagjai rohantak utána, nehogy megszökjön.

De ez nem változtatott semmin, az embereket már nem érdekelték az attrakciók, az illúziók, a mutatványok, csak a bűvész személye. Csak az számított, hogy estéről-estére lássák őt. Azt az embert, aki addigra már bizonyította számukra, hogy képes a fizika törvényszerűségeit megváltoztatni, a józan ész kereteit kitolni, a világot jobbá tenni. És ebben volt valami érthetetlen, amelyre akkor még nem, csak jóval később, a perecárussal történtek után jöttem rá.

Amikor kisgyerekként először jártam a cirkuszban csak sós perecet lehetett kapni, ami egyáltalán nem érte meg az árát, mert száraz volt és élvezhetetlenül sós. Ezt mindenki tudta, de aki úgy érkezett a cirkuszba, hogy perecet akart enni, csak ilyet kapott. Ez a kellemetlen élmény jó időre elvette a kedvemet a vásárlástól, helyette csokoládét vagy robbanós cukrot vásároltam.

Egy évvel később azonban észrevettem, hogy az öreg perecárus helyett a fia ül a standnál, és úgy döntöttem, teszek egy újabb próbát. És nem csalódtam, a perec omlós és friss volt. A következő előadás alkalmával ismét felé vettem az irányt és láttam, hogy a választék is bővült, a sós mellett sajtos változatot is lehetett kapni. Abból is vettem egyet és ebben sem csalódtam. Az évek során egyre nagyobb lett a kínálat, különböző ízesítésű és összetételű, méretű és formájú perecek sorakoztak a pulton, amelyek mindig finomak és frissek voltak.

Egyik alkalommal, amikor ismét a bűvész száma következett, kijöttem a nézőtérről és szóba elegyedtem az árussal, hogy elüssem az időt. Mikor úgy éreztem, hogy kellően összebarátkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy miért döntött úgy, hogy változtat apja korábbi sós és száraz perecén. Rám nézett és azt mondta: "Érthetetlen számomra, hogy valaki csak azért nem törekszik jobbra, mert a többieknek a rossz is elég." Majd elhallgatott és többet nem szólt hozzám.

Tudtam, hogy megbántottam, ezért visszamentem a helyemre és megettem a tökmagos perecet, miközben azt figyeltem, hogyan tör szét egy arany karórát a bűvész.

Néhány hónappal az eset után elköltöztünk egy másik városba. A régi barátaimtól hallottam róla, hogy a bűvész felvásárolta a cirkuszt és bűvésziskolát nyitott mellette. Még sokáig láttam a hirdetéseit az újságban.

0 Tovább

De kérem, nekem vannak jogaim!

0 Tovább

Van-e az államnak lelke?

A poszt apropóját a D. Tóth Krisztának és a HVG-nek szeretettel c. írás adta, melyet egy ismerősöm lájkolt és osztott meg a Facebook oldalán, így olvastam el én is (http://valasz.hu/publi/d-toth-krisztanak-es-a-hvg-nek-szeretettel-116738).

Bódis András – a szerző – három korábbi cikkre, posztra (egyik a HVG-é, a másik D. Tóth Krisztáé, a harmadik Sárosdi Virágé) reagálva mondja el a véleményét.

A téma főként a kormány gyerekvállalás ösztönzése céljából indított „Testvérben az erő” kampánya körül forog, amelyben azt a tételt mondják ki, amely szerint: „Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész. Jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz!”

Ez is megér egy misét, de én most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem arról, ahogyan Bódis András próbálja megfontolásra javasolni női „kollégáinak”, hogyan érdemes erre a reklámra tekinteniük, ahelyett, hogy kifejezik nemtetszésüket és felháborodásukat.

Főbb megállapításai a következők:

  1. Az állampolgárok a mindenkori kormány számára statisztikai adatok, a gyermekeink közjavak.
  2. Azért tartjuk az államot, hogy nagy egészben, távlatban gondolkozzon, tehát az állam „észvezérelt”. Az ész pedig azt diktálja, hogy legyenek gyerekek, mert ez gazdasági szükségszerűség.
  3. Az államnak nincs, nemigen lehet lelke. És nem is érdemes így tekinteni rá.
  4. „Nem érdemes a saját élethelyzetünk alapján megítélni egy kormányzati reklám erkölcsösségét. Az ugyanis nem erkölcsös akar lenni, hanem hatékony – társadalmi-gazdasági értelemben.”

Félreértés ne essék, értem én, hogy miről beszél, milyen nézőpontból tekint a kérdésre Bódis András, csak nem tetszik. Hogy miért?

  1. Szerintem úgy lenne helyes, ha a mindenkori kormány számára nem csupán statisztikai adatok lennénk, hanem olyan megbecsült és tisztelt állampolgárai és honfitársai is, akik megérdemlik, hogy ne kizárólag társadalmi-gazdasági szempontból nézzenek rájuk/ránk. Ha egy „állam” emberségesen, figyelemmel és toleranciával közelítene a tagjaihoz, akkor olyan politikát folytatna, amely folyamatosan közelítene a jólét és elégedettség felé. Úgy lenne helyes, ha a gyermekinkre a sajátjaként is tekintene, azaz olyan mérhetetlen szeretettel, maximális elfogadással, folyamatos támogatással, amely biztosítja, hogy egészséges és kiegyensúlyozott felnőttek váljanak belőlük, ehhez pedig megteremtené és fenntartaná a megfelelő egészségügyi-szociális-oktatási-nevelési hátteret, amelyet folyamatosan fejlesztene és tökéletesítene.
  2. Úgy lenne helyes, ha az állam mindenki nagy egészében és távlatában gondolkozna, nem csak a mindenkori kormány tagjainak biztos (főként anyagilag stabil) jövőjén. Úgy lenne helyes, ha az állam felismerné, hogy a nagy egész jövője a jelen döntésein is múlik. És, ha úgy látja jónak, hogy szükség lenne még több gyermek születésére, akkor azon gondolkodna, hogy mit tudna tenni ennek érdekében és nem azon, hogy az állampolgároknak mit kellene tenniük, hogy a problémát megoldják. Mert az állam tudná, hogy financiálisan, szociálisan, fizikálisan és lelkileg is támogatóan kell viselkednie az állampolgáraival, mert így várhatja el, hogy az állampolgárok mindezt viszonozzák felé.
  3. Úgy lenne helyes, ha egy államnak lelke is lenne, mert helye van az ésszerű lépéseknek, de a humánus és empatikus döntéseknek is. Egy jólelkű állam tartózkodna a tisztességtelenségtől, értékelné a becsületességet, hangsúlyt fektetne a figyelemre, megteremtené a biztonságot és azon fáradozna, hogy a rábízott emberek nyugalomban és szeretetben éljenek.
  4. Úgy lenne helyes, ha az állam nem helyezné a hatékonyságot (bármilyen értelemben) az erkölcsösség és emberségesség fölé, mert tudná és érezné, hogy azzal, ha elszomorítja, feldühíti, megbántja polgárait, akkor azok torkán semmilyen propagandát és reklámot nem tud majd lenyomni, és a támogatás helyett csak ellenállással találkozik majd. Úgy lenne helyes, ha az állam leszállna a trónszékéről és elvegyülne a honfitársai között, hogy közelebbről lássa, érezze őket, ha a szemükbe nézne, ha megfogná a kezüket és figyelemmel hallgatná meg őket, mert ez a hatékonyságának kulcsa (mindenféle értelemben).

És ha nagyon szeretném, még azt is mondhatnám, hogy ezek nem is a lélekről szólnak, hanem az észről és akkor Bódis Andrásnak igaza van. Ha az államnak lenne annyi esze és ismerete, hogy tudná, hogy egy közösséget az határoz meg leginkább, hogy hogyan bánik a rábízott tagjaival, akkor belátná, hogy a tisztesség, a becsületesség, a támogatás, a tolerancia, a figyelem a kulcsszavai az eredményes és kiegyensúlyozott együttélésnek és minden további társadalmi-gazdasági kérdést ez határoz meg.

Én szeretném, ha az államnak lenne lelke és lelkiismerete, mert akkor biztosan furdalná is, amikor mások olyan szavakat „adnának a szájába”, amelyek hidegnek és számítónak, a polgárait manipulálónak mutatják őt.

Ha úgy érezném, hogy az én államom jólelkű, akkor én is azon fáradoznék, hogy neki jó legyen, mert kölcsönösen segítenénk és támogatnánk egymást, kölcsönösen bíznánk egymásban, mert tudnánk egyikőnk sem akar a másiknak rosszat, egyikőnk sem akar a másik miatt sírni és elkeseredni, szégyenkezés helyett pedig büszkék lehetnénk egymásra.

(A kép forrása: http://health.spectator.co.uk)

0 Tovább

Hogyan legyél jó nő Magyarországon 2015-ben?

Blogunk az Igazi Nő magazin legfrissebb számának tanácsaiból válogatott:

  1. Szeresd a házimunkát!

A házimunka a legjobb munka, amit csak egy nő kívánhat! A porszívózás, a mosogatás, a főzés mind olyan teendő és feladat, amelyet képesek vagyunk mi nők is felfogni és helyes elvégzését elsajátítani, rögzíteni. Törekedj arra, hogy anyádtól, nagyanyádtól a lehető legtöbbet tanulj és neveld erre lányaid és unokáid is! Leld örömöd benne, és ne feledd, mindig fejlődj, tökéletesedj!

  1. Ismerd a korlátaidat!

Ha már mindenáron dolgozni szeretnél és a férjed is engedékeny, akkor menj el tehetősebb családokhoz cselédnek, bébiszitternek, komornának, szakácsnőnek. Hamar rá fogsz jönni, hogy ambícióid tévesek és buta voltál, hogy önálló munkáról álmodoztál!

  1. A tudás a férfiak hatalma.

Az iskola (pláne az egyetem) nem nőknek való hely! Ha le tudod írni a neved, ha fel tudod olvasni az esti mesét és megérteni az ételrecepteket, az bőven elég! Számolni felesleges megtanulnod, mert a férjed úgy is jobban tudja, hogy mennyi kosztpénzből kell kijönnöd, mennyit költhetsz ruhákra és szépítőszerekre.

  1. A nők hatalma a szépség.

Nőként fontos, hogy mindig kívánatos és szép legyél. A munkahelyi, céges partikon elengedhetetlen, hogy dekoratív kísérőként jelenj meg. Járj rendszeresen fodrászhoz, kozmetikushoz és manikűröshöz, kérd ki a személyi stylistod tanácsát! Ha szeretnél egy új edényfogó kesztyűt, új porzsákot a porszívóba, esetleg egy új étkészletet, akkor vegyél fel valami igéző ruhát és csábosan várd otthon a munkából hazatérő férjed! Ne feledd, neked is meg kell dolgoznod ezekért az áhított dolgokért!

  1. Csak megfelelő emberekkel barátkozz!

Ne feledd a mondást, „madarat tolláról, embert barátjáról”. Semmiképpen se elegyedj szóba olyan nőkkel, akik nadrágot hordanak, esetleg lapos talpú cipőt! Fordítsd el a fejed, ha meglátsz egy harmincas nőt, aki mellett nincs legalább 2-3 gyerek! Ne fogadd a köszönését a másik nővel együttélő szomszédasszonynak! Csak egészséges gondolkodású, normális értékrendű, fiatalos hölgyekkel járj délutáni mozielőadásokra vagy színházba. Velük is jobb, ha csak a gyereknevelésről és háztartásról beszélgettek.

  1. Valósítsd meg önmagad!

Sose feledkezz meg arról, hogy nőként az anyaság a legtöbb és az egyetlen, amire vágyhatsz! A női önmegvalósítás legmagasabb foka a gyermekvállalás. Tartsd észben, hogy nőként így válhatsz a társadalom hasznos tagjává! Egy olyan nő, aki nem akar gyereket, nem találhat magának párt és a férfiak is lenézik! Hidd el, hogy a férfiak nem tudós beszélgetőtársra vágynak, hanem egy olyan nőre, aki megvalósítja család iránti vágyukat!


(A kép forrása: heyrita.co.uk)

7 Tovább
«
12345

THANK YOU FOR

blogavatar

Mindennapi köszönet a hétköznapi kedvesség- ért vagy az általános bunkóságért. Minden- napi nyál és epe.

Kövess minket!

Utolsó kommentek

Reblog