Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Miért olvasd ezt el? Mert azt mondtam!

Mindenki ismeri az „Azért, mert azt mondtam”-jelenséget.

Biztosan megtapasztaltuk már legalább egyszer (de inkább többször).

Életünk elején, (kis)gyerekként főként olyan helyzetekben találkozunk vele, amikor – többnyire szüleink – sokadik magyarázatát sem fogadjuk el bizonyos tevékenységek elvégzésének, illetve tiltásának okaival kapcsolatban.

Ha azt kérdeztük, miért kell megennünk a tökfőzeléket, akkor a „mert attól nagy leszel”, „mert attól jobban tudsz majd focizni” után, ha ezek nem voltak kellően meggyőzőek, jött a jól ismert „Azért, mert azt mondtam!”.

Ha azt kérdeztük, miért kell este 9-re otthon lennünk, mikor a többieknek 11-ig van kimenője, jött a jól ismert „Engem nem érdekelnek a többiek, és mert azt mondtam!”.

Persze ezekben az esetekben még talán érthető, hogy miért vetik be a szülők a verbális atombombát, ami minket teljesen lemos a pályáról, hiszen maximum annyit reagálhatunk erre, hogy duzzogva elvonulunk egy sarokba.

Érthető, hogy a kisgyereknek századszorra már nem szeretnénk elmagyarázni, hogy a tökfőzelék egészséges és a kiegyensúlyozott és változatos táplálkozáshoz szüksége van a tökfőzelékre (vagy arra, amit éppen főztünk). Így az értetlenkedő kérdések végére szeretnénk már pontot tenni (hogy efféle nyelvtani képzavarral éljek).

Érthető, hogy a szülők megpróbálják megvédeni kamasz gyereküket az éjszakai kicsapongás káros hatásaitól, a nemkívánt terhességtől és a kialvatlanság és tanulás hiányából fakadó másnapi egyestől.

Ezekben az esetekben még csak-csak elfogadható a kommunikációs aktus ilyen formájú lezárása (bár én ezekben sem értek egyet vele, de nincs gyerekem, szóval nem pofázok bele), de mi van azokkal, amelyek nem arról szólnak, hogy képtelenség megértetni valamit utódunkkal?

Diákként, ha azt kérdeztük, hogy miért kell mindannyiunknak dolgozatot írnunk, ha csak Géza viselkedett rosszul, szintén azt a választ kaptuk, „Mert azt mondtam!”.

Lelkiismeretes munkavállalóként, ha megkérdeztük a főnökünktől, hogy az 1000 oldalas kimutatásban miért kell összeszámolnunk a páros számokat, már szinte magunktól is mondhattuk volna: „Mert azt mondtam és mert ezek az adatok elengedhetetlenek a mai értekezlethez.”

És mi idővel szépen megtanultuk, hogy a még érthető okokból elhangzott „Mert azt mondtam.” elfogadása után azokban az esetekben is fejet kell hajtanunk, amikor egyértelmű, hogy tiszta hülyeség az egész.

Akkor mégis miért fogadjuk el, hogy ezek így vannak rendjén? Miért fogadjuk el, hogy mindent meg kell tennünk? Hogy a menzai tökfőzelék evése közben a napi jelentés páros számait számolgatjuk, és este 9 helyett csak 11-re érünk majd haza?

Mert évek, évtizedek, évszázadok óta ebben élünk/éltünk.

Képzeljük el, mi lett volna, ha az egyszerű jobbágy vagy rabszolga a legelején feltette volna kérdést, hogy mi a fenéért kell nekem a földesúr telkén robotolnom, sőt kilencedet fizetnem?

Képzeljük el, mi lett volna, ha a marha azt „mondta volna” az embernek, márpedig én nem hagyom, hogy háziasíts, mert a jövőben csúnyán fogsz velem bánni és ki fogsz használni. Helyette inkább futkározok a mezőn és legelek, amikor kedvem tartja, lesznek kisborjaim, ha én akarom, adok nekik tejet, ha én akarom.

Képzeljük el, hogy mi lett volna akkor, ha az ókorban egy férfi azt mondta volna, rendelkezzenek szavazati joggal a nők is?

És mi lett volna ha ezeken a fölesúr, a gazda és egy ókori női is gondolkodik?

Ehelyett hosszú-hosszú évekig teljesen elfogadtuk vagy elfogadtattuk a környezetünkkel, hogy a viselkedésünk, hagyományaink, törvényeink így vannak jól.

És a „Mert azt mondtam”-atombombának ezek a hosszútávú hatásai igazán károsak.

Azok, akik elfogadják, hogy a „Mert azt mondtam.” válasz bizonyos helyzetekben megengedhető, azok nagyon nehezen kételkednek az abszolútnak elfogadott igazságokban, hagyományokban, családi, szellemi örökségekben.

Pedig a luciferi kételkedés elengedhetetlen.

Nélküle még mindig azt hinnénk, hogy a Nap kering a bolygónk körül, hogy a Föld élővilágát és természeti kincseit jogunkban áll kizsákmányolni és felélni, hogy vannak, akik kiváltságosak és vannak, akik nem és így tovább…

Persze nagyon nehéz kételkedni, mert kimondottan melós. Utána kell járnunk, hogy amiben kételkedünk, milyen lábakon áll? Elég szilárdak-e ahhoz, hogy elismerjük igazságát vagy elég gyengék ahhoz, hogy átalakítsuk azt? És ha elég gyengék, milyen szilárd ellenérvekkel és igazságokkal tudom megindokolni, hogy érdemes lenne arra a bizonyos dologra más szemszögből tekinteni?

És talán ezért van az, hogy az egész napi munka után inkább lazítani szeretnénk, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „De hát a világ ilyen!”. És ezzel fel is mentettük magunkat.

Elfogadjuk, hogy megesszük a tökfőzeléket, mert anya vagy apa azt mondta, elfogadjuk, hogy dolgozatot kell írnunk Géza rossz magaviselete miatt, mert a tanár azt mondta, elfogadjuk, hogy eldobhatjuk a szemetet az utcán, mert a barátunk azt mondta, elfogadjuk, hogy nem baj, ha kicsit csalunk az üzleti számítással, mert a pénzügyi igazgató azt mondta, elfogadjuk, hogy ordítozhatunk az ellenőrrel, miközben nekünk nincs érvényesített jegyünk, mert néhány utastársunk ugyanígy csinálta, elfogadjuk, hogy félreléphetünk anélkül, hogy bevallanánk, mert a szerelem azt mondta, elfogadjuk, hogy nem kell visszaadnunk az eladó figyelmetlenségéből kapott többletvisszajárót, mert a kapzsiság azt mondta…

Elfogadjuk, mert valaki/valami azt mondta és ezekhez a mítoszokhoz foggal-körömmel ragaszkodunk.

Szerintem meg kellene tanítani magunkat és gyerekeinket kételkedni, mert biztos vagyok benne, hogy a bölcs igazságok átszóródnának a kételkedés szitáján, míg az ostoba okoskodások fennakadnának rajta.

(A képek forrása: divany.hu, pushtotalkteens.wordpress.com, astronet.hu, trollfesz.hu)

3 Tovább

A halhatatlan sakkjátszma

Egyszer volt, hol nem volt, a Kolorisztián is túl, történt egyszer, hogy a fekete Király rossz helyen ébredt. El sem tudta képzelni, hogy ő mit keres a d8-on, mikor neki eggyel arrébb lenne a helye. Hiába nézett körbe, minden más a megszokott volt, kivéve, hogy a Vezér pont az ő helyét, azaz az e8-at foglalta el. Gyorsan rá is kiabált, hogy azonnal javítsa ki a tévedését, biztosan este rossz helyen tért nyugovóra és ez okozta a felháborító kalamajkát.

A Vezér azonban összeráncolta a szemöldökét és azt mondta:

- Márpedig én nem megyek innen sehová. Gondolom, nem is emlékszel, hogy miért? - dühöngött.

- Ugyan mire kellene emlékeznem? - válaszolta a vezére felcsattanásától meglepődötten a Király.

- Tegnap részegen azt kiabáltad nekem mindenki, a gyalogság, a huszárok, a futók és a bástyák füle hallatára, hogy én semmirekellő vagyok és hiába léphetek így meg úgy, mégsem tudlak megvédeni, pedig rajtad múlik mindennek a sikere. És azt is mondtad, hogy ha az én helyemben lennél, te biztosan jobban csinálnád. Ekkor megegyeztünk, hogy mától fogva én vagyok a király, te pedig a vezér. Nem emlékszel?

A Király vakargatni kezdte a koronája alatt a feje búbját, de bizony semmire sem emlékezett. Az igaz, hogy a legkedvesebb gyalogjaival elmentek megünnepelni a tegnapi játszma győzelmét, de az említett párbeszédről és megegyezésről semmilyen emléke sem volt.

Nem volt mit tenni, ennek bizony utána kellett járni, lehetőleg mihamarabb, mert másnap estére ismét egy mérkőzésre voltak hivatalosak és addig bizony ezt a szégyenteljes esetet valahogyan korrigálni kellett, különben félő volt, hogy mindenki rajta fog röhögni, amint ide-oda szaladgál a táblán és védeni próbálja korábbi vezérét. Micsoda szégyen!

Elindult hát a szomszédba, hogy megkérdezze a vezérfutót, hogy tényleg az elhangzott módon történt-e az eset.

- Kedves Futó, képzeld, ma reggel rettenetes dolog történt velem, a Vezér azt állítja, hogy mától fogva nekem kell ellátnom az ő feladatát, neki pedig az enyémet, és ebben meg is egyeztünk. Sajnos, én a tegnapi nagy mérkőzésben eléggé elfáradtam, és a kimerültségtől nem emlékszem, hogy ez valóban így történt-e. Ugye, ez csak valami parasztlázadáshoz hasonló eset és semmilyen paktum nem született köztem és a Vezér között? - próbálta faggatni a Király.

- Uram-királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, azaz már csak ajánlottam, mert sajnos tényleg így történt, ahogyan mondtad. Azt állítottad, hogy a Vezér semmit sem csinál, azaz igaz, hogy gondozza a gyalogságot, főz, mos rájuk, takarít utánuk, beszélget velük, a mérkőzések előtt kikérdezi a haditervet, de ez azért mégsem akkora munka. - válaszolta remegő hanggal a Futó, félve a Király haragjától.

A Király el sem köszönt, csak hátat fordított és sértődötten otthagyta a futót. Mindig is tudtam, hogy vezérpárti, egy igazi, megrögözött, vaskalapos vezérpárti! Micsoda felségárulás! - gondolta magában és úgy határozott, hogy megkérdezi a Huszárt is a szégyenteljes cseréről.

Egy újabb mezőn kellett átvágnia, míg elérte a Huszárt. Ez a távolság, amit megtett, felettébb szokatlan volt neki, kicsit meg is kellett állnia kifújni magát. Nemsokára meg is pillantotta a bíborvörös réten az ébenfekete Huszárt, amint éppen a vérszínű füvet legelte. Már messziről intett neki, mire a Huszár felemelte a fejét és úgy várta, hogy a Király odaérjen.

- Kedves Huszárom, drága barátom, sajnos zavar támadt a királyságban. A pökhendi vezérem azt állítja, hogy tegnap este, eszemet elvesztve azt az ígéretet tettem neki, hogy helyembe léphet és én majd vállalom az ő feladatait. Régóta ismersz engem, kiscsikó korod óta barátok vagyunk, tudhatod, hogy én ilyen felelőtlen ígéreteket nem teszek, igaz? Kérlek, gyere velem és mondd meg neki, hogy végre, mindenki megnyugvására visszaállhasson a régi rend. - esedezett nyájas szavakkal a Huszárnak a Király.

- Uram-királyom, életem-halálom, kezedbe ajánlom, azaz már csak ajánlottam, mert sajnos tényleg így történt, ahogyan mondtad. Régi barátságunkra való tekintettel azt is elárulom, hogy bizony kissé kapatosan azt vágtad a vezéred fejéhez, hogy neki haladéktalanul, minden késlekedés nélkül, azonnal kellene teljesítenie minden parancsodat, de hiába kiabálod neki az alapsorból, hogy ide lépjen, majd oda, mivel az utóbbi időben akkorára hízott, mint két bástya, nem elég gyors és ezért bizony minden bábu elvesztése őt terheli. - felelte baráti szeretettel a Huszár.

A Király ismét csak köszönés nélkül távozott, hátat fordított barátjának és orra alatt bosszankodva dörmögte: - Túlságosan magas lóról beszél velem ez a Huszár, így jár az, aki az alattvalóját a barátjának tekinti! Én óvom, védelmezem, ő pedig cserben hagy, ha szükségem lenne rá! Túl sok időt töltött ő is a vezérszárnyban! Az ember már nem tudja, kire számítson igazán, bajban derül ki, hogy ki az igazi barát!

Úgy döntött, nem hagyja annyiban és csak azért is utánajár ennek a felháborító dolognak. Régi kedves szeretőjéhez, a Bástyához indult, aki a királyság másik csücskében élt. Egész éjjel talpon volt, hogy reggelre odaérjen egykori szerelme házához. Már virradt és a Nap sugarai kezdték melengetni kihűlt és kimerült testét, amikor megpillantotta az éjfekete színű, ónixkövekkel díszített, héttornyú kastélyt. Amint odaért, bekopogtatott az ajtón.

- Ki az? - kérdezte valaki bentről.

- Én vagyok drága Bástyám, én vagyok, a te királyod! - búgta szerelmesen.

- Micsoda meglepetés! - válaszolta gúnyosan a Bástya, miközben kitárta a kastély ajtaját, hogy beengedje látogatóját. - Csak nem a tegnapi házastársi vita miatt vagy itt? Kitették a szűrödet és most nincs hol aludnod?

- Én, én... nem, erről szó sincs. - hebegte zavartan a Király. Aztán érezte, hogy így csak egy áldozati gyalognak tűnik, ezért próbálta összeszedni magát és határozott méltóságot erőltetve a hangjába azt mondta: - Igen, a tegnapi eset miatt vagyok itt, szeretném, ha tisztáznál, te tudod a legjobban, hogy én nem így viselkedem hölgytársaságban, mint amit állítanak. Lehet, hogy a tegnapi nehéz győzelem okozta stressz és izgalom feloldása érdekében elfogyasztottam néhány italt, de soha sem beszéltem még erőszakosan és öntelten nőkkel, pedig lehetnék mire büszke, hiszen 23 győzelem és egy döntetlen a rátermettségem és kiváló vezetői képességeim bizonyítékai.

- Lehetséges, hogy eddig még nem beszéltél így a feleségeddel, de tegnap bizony meglehetősen fölényesen és félvállról közölted vele, hogy hiába tűnik értékesnek, nélküle is meg lehet nyerni a mérkőzést, és mivel  téged még csak le sem lehet ütni - ellentétben vele, akinek nemsokára ezt be is bizonyítod, ha még sokáig háborog - mindenképpen felette állsz. És te, mint legfőbb stratégiai géniusz, ezt egy szerepcserével könnyen meg is tudod neki mutatni. Végül azt kiabáltad, hogy meglátja majd, hogy azt, amit te csinálsz, képtelen bárki más megtenni, mert te pótolhatatlan és egyedi vagy. Hát, kedvesem, így történt meg a csere, amit kézrázással is megpecsételtetek, majd te szépen elvágódtál a d8-on és horkolva elaludtál.

- De azt biztosan nem ígértem, hogy én ellátom az ő feladatait! - próbálta menteni a menthetőt a Király.

- Ezt így ebben a formában biztosan nem, de kedves barátod és ivócimborád, az E7 gyalog a kézrázás közben azt énekelte „Mától a királynő a király és a nagyvezérből lesz a vezér." Pontosan emlékszem, mert közben szétlocsolta a kezében lévő bort, és miután ti kiütöttétek magatokat, nekünk még össze kellett takarítanunk. Tehát drágám, kénytelen leszel a mai mérkőzésen hagyni, hogy dirigáljanak neked, futkosni ide-oda, valamint ha úgy alakul és a sors is kegyes hozzám, láthatom majd, ahogyan leütnek és te a tábla melletti kispadon fogod végignézni a mérkőzés további alakulását. - mondta és közben képtelen volt visszatartani a nevetését.

A Király sietve elköszönt és kimenekült a kastélyból. - Ezek szerint igaz, tényleg megtörtént! Most mit tegyek? Nem állhatok szemben este a fehér Királlyal, mint vezér?! Ez mégis csak botrányos lenne! Sőt, oda sem fogok érni, elvesztegettem az időt ennél a némber Bástyánál!

Igyekezett a szomszédos Huszárhoz, akit arra a szívességre kért, hogy a rendkívüli helyzetre való tekintettel vigye haza.

- Sajnos nem tehetem, mert az esti mérkőzés előtt pihennem kell, különben hogyan fogom bírni a hosszú vágtákat, a hirtelen fordulókat? - válaszolta neki a Huszár.

- Ne aggódj, ígéretet teszek rá, hogy szívességedért cserébe ma keveset fárasztalak. - próbálta győzködni.

- De hát kedves királyom, ma nem te döntesz, így ígéreted nem is tudod majd teljesíteni. - válaszolta nyílt őszinteséggel a Huszár.

A Király megdöbbent ezen az igazságon. Felkészületlenül érte új élete új szabályai, hogy most nem ő kér, parancsol, utasít, szavára senki sem mozdul, ígéretei mit sem érnek. A maga erejéből kell mindent teljesítenie.

Szégyenszemre futni kezdett, hogy odaérjen a helyére még a mérkőzés kezdete előtt. Korábbi életmódja elkényelmesítette, kis pocakot is növesztett, hamar kifáradt, nehezen kapkodta a levegőt, de tudta, meg kell jelennie a játszmán.

A sietségben talpáról lehorzsolódott a zöld filcborítás, de nem törődött vele, egyetlen esélye a mai mérkőzés maradt. Abban bízott, ha sikerül bebizonyítania mindenkinek, hogy nélküle nem lehet nyerni, akkor visszakap mindent, a régi életét, a régi szabályait. Ez a gondolat erőt adott neki, hajtotta és ennek eredményeképp a mérkőzés kezdete előtt egy órával meg is érkezett. Éppen le akart pihenni, levetni magát egy fotelba, lábát feltenni és néhány percig behunyt szemmel a lélegzését figyelve lazítani, amikor felesége hadarva megkérdezte:

- Hát te mit csinálsz? Ideje megtanítani, átbeszélni a gyalogsággal a haditervet, visszakérdezni tőlük a kulcsfontosságú lépéseket. Ugye elolvastad már a mai stratégiát, odatettem az asztalodra. Ja és kérlek, még a játszma előtt mosogass el, nem tudok nyugodtan koncentrálni, ha tudom, hogy otthon rendetlenség van. Én megyek, még tartok egy eligazító konferenciát a könnyűtiszteknek. Viszlát! A mérkőzésen találkozunk, nehogy elkéss!

A Király megmerevedett, izmai megfeszültek.

- Micsoda? Hogy én? Most? Még? Mit képzel ez a Vezér magáról?!

Értetlenkedését sűrű kopogás törte meg.

- Hahó, megjöttünk, mi a mai terv?! - kiabálta egy gyalog, miközben még heten nyomakodtak be a szobába, leverték az ötödik győzelemért kapott porcelánvázát, összesározták a szőnyeget, kaszáikkal és kapáikkal összekaristolták a frissen festett falat, E7 pedig még mindig másnaposan kitámolygott a vécére és a bent eltöltött idő és a kiszűrődött hangok alapján egy jó nagyot hányt.

Az egész nyugalom egy perc alatt hatalmas felfordulássá alakult, a Király azt sem tudta mit tegyen, kitakarítsa a vécét vagy előbb söpörje össze a váza darabkáit vagy inkább gyorsan fussa át a haditervet? Mind a hét gyalog egyszerre beszélt:

- Na mi lesz? Spanyol megnyitás?

- Vagy klasszikus Caro-Kann?

- En passant is várható?

- Melyikőnk próbálkozik majd átalakulással?

- Lesz gyalogáttörés?

- Ugye villázunk majd, azt úgy szeretem!

- Azt hiszem, én is rosszul vagyok! Adjon valaki gyorsan egy zacskót!

A Király feje csak úgy zsongott apró alattvalói kérdezősködésétől és képtelen volt úrrá lenni a káoszon.

- Csendet! Azt mondtam, csendet! - kiabálta el magát.

Egyszerre mindegyik gyalog megállt és értetlenül a királyra nézett.

- Most miért kiabálsz? - kérdezte kissé felháborodottan C7. - Várjuk, hogy ismertesd a stratégiát, hiszen anélkül nem indulhatunk neki a mérkőzésnek. De látom, hogy nem állsz a helyzet magaslatán, úgyhogy inkább távozunk, mert veled nem sokra megyünk. Fiúk, irány a gyalogsor! A7, hozd a stratégiát, majd ott átbeszéljük!

A gyalogok gőgösen, orrukat az ég felé emelve, libasorban kivonultak az ajtón. E7 maradt utoljára, aki még mindig kissé szürke volt a rosszulléttől.

- Sajnálom. - mondta távozóban és egy gyenge félmosollyal nézett királya és barátja szemébe, majd ő is eltűnt.

Még ilyen szemtelenséget! Mit tudnak ezek arról, hogy milyen nehéz feladatokat kell ellátnia a magamfajtának! Ezek naphosszat csak henyélnek, esznek-isznak és még ők mernek kritizálni engem?! Engem, akinek a vállát súlyos gondok nyomják, az én életem nemcsak játékból és pihenésből áll! Nekem kell eltartanom az egész királyságot! Az egyetlen bevételi forrásunk a győzelemért kapott szerény fizetség! Egyáltalán nem tudják, hogy mennyi stresszel jár ez! - dühöngött magában, miközben fájt neki, amit C7 mondott. Igaz, hogy most éppen nem tudott rendet teremteni, de hát ez volt az első alkalom. Kinek megy elsőre? Nem igaz?

De nem volt ideje a szomorú elmélkedésre, önmaga mentegetésére, indulnia kellett a mérkőzésre.

A mosogató a koszos edényekkel úgy maradt.

Még öt perc volt este 7 óráig.

A gyalogok már a helyükön voltak, napsütötte, kérges arcukba szalmakalapot húztak, egészen a szemöldökük vonaláig. Szemük zsarátnokként izzott, szálkás izmaik átsejlettek durva posztóruhájukon.

Magas térdemeléssel szaladva megérkeztek a fekete rövidnadrágos, szikár futók is. Ők is elfoglalták a nekik megfelelő mezőket, sportcipőiket a rajttámlához igazították, izmaik megfeszültek, készen az azonnali kiugrásra, a hosszú futásra és a rövid sprintre.

Őket követték a királyszárny további tisztjei. A párductestű Bástya kihúzott háttal, a messzeségbe bámulva ülte az erős és robosztus kinézetű, szilárd nyugalommal ügető Királyhuszárt. Mikor megérkeztek, a harcos amazon kibontotta ébenfekete haját, amelybe azonnal belekapott a szél. Hátáról átvetette díszes, téglalap alakú vaspajzsát és maga elé tartva készült feltartóztatni a támadásokat vagy áttörni a védelmet.

A vezérszárny Bástyája, egy jól megtermett, széles csípőjű, mezítlábas asszonyság, lassú léptekkel közelítette meg a kiinduló vonalat. Haját kendővel rejtette el, fehér ingére sötétzöld mellényt húzott, szoknyája a bokájáig ért. Köténye alól egy piros almát húzott elő és odanyújtotta a mellette álló nemesvérű, elegáns Huszárnak, aki kitágult orrlyukakkal, a földet kapálva várta a rajtparancsot.

Végül megérkezett a Vezér. Hosszú, fekete bársonypalástot viselt, amely méltóságteljes megjelenést kölcsönzött neki. Haját kontyba tűzte, nyakát, karját ékszerekkel díszítette. Már csak egy dolog hiányzott. Odalépett hát a Királyhoz, levette fejéről a koronát és a sajátjára tette, majd elfoglalta helyét a trónon.

Az egykori király megszégyenülve, lehorgasztott fejjel lépett mellé.

De megpróbáltatásai ezzel nem értek véget, hangos kürtszó mellett megérkezett a fehér Király és kísérete, akik szintén elfoglalták helyüket a megfelelő mezőkön.

A Király leült hófehér, elefántcsontból díszesen faragott székébe és szembenézett ellenfelével. Szeme összeszűkült és hunyorítva kémlelte a túloldalt. Majd vezéréhez fordult és elkérte a távcsövét. Biztos volt benne, hogy rosszul lát. Egy nő a királyi trónon? Méghozzá az egykori vezér?

A százéves, hosszú szakállú, öreg király hangosan nevetni kezdett. - Még soha életemben nem láttam ilyet! Még hogy a király átadja helyét a vezérnek?! Ez a sakktörténelem szégyene és kigúnyolása! Kirívó eset!

Úgy döntött, biztos, ami biztos, átkiabál, hogy megkérdezze, tényleg ez a mai mérkőzés felállása.

- Király uram, méltó ellenfelem! Azt hiszem, valami tévedés történt, rossz helyen állsz! Csak nem te leszel ma a vezér?

A fekete Király már éppen válaszra nyitotta a száját, amikor a Királynő felé fordult és némaságra intette.

- Csitt! Akkor szólhatsz, ha arra engedélyt adok. Ne feledd, most én vagyok a Király.

- Kedves Király uram, méltó ellenfelem! Bizony semmilyen tévedés nem történt, szerény személyem tölti be a Király pozíciót, ha nincs kifogásod ellene.

- Bár amióta az eszemet tudom, nem láttam még ilyet, de nincs kifogásom. - válaszolta a Fehér Király.

- Akkor hát kezdjük! Győzzön a jobbik! - mondta az egykori vezér és visszaült a helyére.

A játék egy egyszerű királycsellel indult. A Világos Király az F2 gyalogját állította a feketék E7 gyalogjával szembe, aki - annak ellenére, hogy még mindig szédült - kíméletlenül kiütötte őt. Micsoda áldozat, rögtön a játszma elején!

Az egykori fekete király rögtön korábbi vezéréhez fordult:

- Légy óvatos! Ez csapda! El akarja terelni a figyelmed!

Ezután a fehér Király a futója felé fordult és határozottan utasította:

- Futó a c4-re!

A parancsra a Királyfutó kiugrott a rajttámlából és egy szempillantás alatt a megadott mezőn termett, még csak meg sem izzadt. Elégedetten és kihúzott háttal várta újabb feladatát.

A fekete Királynő homlokát összeráncolva, szinte egyszerre mondta a címétől megfosztott királlyal:

- Sáncolási próba!

Majd egymásra néztek, és ugyanarra gondoltak, ezt bizony meg kell akadályozni. A Királynő úgy döntött, ebben a helyzetben csak a vezérsakk lehet a megoldás és ennek értelmében adta ki a parancsát:

- Vezér a h4-re! - hangzott az ítélet.

A lecserélt király remegő lábbal indult a h4-es mező felé és nem tudta eldönteni, hogy tényleg ez lenne-e a logikus lépés vagy házastársi bosszú áldozatává válik. Nagyot nyelt és összeszorult gyomorral adott egy vezérsakkot annak tudatában, hogy most a fehér Király könnyű céltáblájává vált. Homlokára kiült a verejték, tenyere izzadt, szája kiszáradt és rájött, hogy nem tehet semmi mást, minthogy belülről szemlélje a csatát, rábízva magát feleségére.

Mindeközben ellenfele kilépett az ütésből, és sebtiben válaszolt a fenyegetésre. Először királyfutójával támadta a kiugró fekete B7 gyalogot, miközben társa, E7 hosszasan káromkodott, hogy miért nem ővele történik mindez, hiszen igazán ráférne egy kis pihenés. Ám helyette B7 csoszogott le a pályáról és összeomolva ült le a tábla melletti kispadra. De nem volt sok ideje a szomorkodásra, mert az emelvényen gyorsan változott a helyzet.

- Lovasság, előre! - hangzott a következő parancs. Először a fekete, majd a fehér Huszár ugrott ki a sorból. A lovak szinte megvadulnak, alig tudnak egy helyben maradni. A fehér Huszár sokat sejtetően, összeszűkült szemmel nézett a sötét Vezér szemébe, aki tudta, leplezetlen offenzívával áll szemben. A Huszár egyetlen ugrásra megközelítette, érezte a ló orrlyukaiból kiáramló, izzó dühöt.

Ennek fele sem volt tréfa, itt nem maradhat, az biztos. Szerencséjére ezt a Királynő is így gondolta:

- Visszavonulás! Vezér a h6-ra!

A fehér gyalogok közben észrevétlenül nyomakodtak előre, megszilárdítva helyüket a csatatér középpontjában.

A fekete Huszár nem bírt magával és zabolázatlanul ugrott a h5-re. Ez vörös posztó volt fehér ellenfelének, aki meg sem várva a felszólítást, a szembelévő mezőre vágtázott. Ezt az öntörvényű lépéssorozatot már nem lehetett szó nélkül hagyni, mindkét király a távolból azonnal rájuk kiáltott: - Hőőő! Megálljatok, ti neveletlen gebék!

És ez egy szempillantás alatt megfagyasztotta a levegőt, a lovak a vezényszóra megtorpantak egymás előtt, izmaikat megfeszítve kényszerítették magukat a megállásra, elkerülve ezzel a szabálytalan összecsapást.

Persze ennek az eszetlen kapkodásnak meg is lett az eredménye, a sötét Vezér előrelépett, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy leüsse a rakoncátlan világos Huszárt.

A világos Királynak nem volt választása, egyértelmű volt, ha meg akarja menteni szeretett Huszárját, kénytelen kiléptetni életveszélyes pozíciójából.

Ez a kényszerhelyzet felborította az eddig kigondolt haditervét és ezt szerette volna a rendetlen alattvalója tudomására hozni: - Huszár az f5-re! – iramodott ki bosszúsan a száján a parancs.

Most hirtelen a sötét Vezér találta magát a habzó szájú, veszett lovak között és egy eddig számára nem ismert érzés kerítette hatalmába. Itt a csatatáblán, a zúgó paripák és lándzsás gyalogok közepette kezdte felfalni műanyag sejtjeit a félelem. Korábban a biztosnak hitt trónszékből figyelve minden annyira könnyűnek és játékosnak tűnt, de itt, az élet fekete-fehér síkságán körültekintve látta már, hogy ez nem játék. PVC testének érhálózatán nyargalni érezte a düh és a nyerni akarás vad és bizsergető folyamát, letekintve észrevette a bábukról harc közben letört darabkákat, amelyeket a mérkőzés után mindig felesége kötözött be, ragasztott vissza, ő ezzel sosem találkozott. És plasztik fejében megszületett a felismerés, ez nem csak móka és kacagás, ez bizony a valóság.

De nem volt ideje ezen gondolkodni.

Közben a gyalogság megkezdte az előretörést, előbb C7 fenyegette a fehér Futót, majd G2 a sötét Huszárt, aki nem sokkal később átélte azt, amit nemrég világos párja, azaz vissza kellett vonulnia. A számára szégyenteljesnek érzett helyzetet csak tovább fokozta, hogy a két csataló ismét egymás mellé került, és előbbi - csalódottságát leplezve - a hátsó felét mutatta vetélytársának, akit útközben farkával még jól meglegyintett. Persze ettől ismét zavar támadt az állatok között, vad nyerítés közepette taposták ki a tábla felső rétegét, egy kisebb gödröt vájva a mezőkre.

A lovak izgágaságát a fehér Bástya komótos eleganciája ellenpontozta, ebbe a zűrzavarba most már ő is bekapcsolódott, határozottan, de kicsit lépve húzódott királya és barátja mellé, erőt és nyugalmat sugározva feléje.

És kellett is ez a támogatás, mert a világos sereg rövidesen hatalmas veszteséget szenvedett, C7 gyalog csendben leütötte a fehér Futót, aki sarokemeléssel szaladt le a pályáról. A kiesett bábuknak fenntartott kispad közelében leült a többiek mellé és kinyitott egy fehérje szeletet, mert bár nem sok edzésben volt ma része, a testmozgás után fontos a bejuttatott tápanyag, ki kellett használnia az anabolikus kaput.

A fehér Király most már nem vehette félvállról női ellenfelének felkészültségét, ideje volt komolyan a játékra koncentrálnia. Az előző esetből tanulva igyekezett kedves Huszárát megvédeni, ezért H2 gyalogot küldte a védelmi sorba.

Ez a briliáns ötlet nemcsak védelemként volt tökéletes, de támadásként is bevált, mert az ütőtávra elhelyezkedő fekete Vezér ösztönösen hátralépett egyet, majd indulatosan felesége felé fordult és hagyta, hogy leolvassa a szájáról: - Csinálj valamit, különben meghalunk!

Miközben a világos gyalog nyomában haladva követte, ideiglenes királya előre vezényelte, amely egyelőre úgy tűnt, hatástalanította az életét veszélyeztető a támadást.

És ekkor lépett elő a tejfehér bőrű, angyalian légies fehér Vezér, aki leplezetlenül vetette be minden női báját és csábítóan kísértette meg az előtte álló E7 gyalogot, akinek leesett az álla és egy szempillantás alatt kijózanodott. Szemét képtelen volt levenni a filmbe illő szépségről, akinek jelenléte mindenkit megbabonázott és ennek eredményeképpen a jó öreg féltékenység felütötte a fejét. A sötét Királynő azonnal visszahívta Huszárát az alapsorba, hogy utat engedjen a Vezérnek a visszavonulásra, aki bár megpróbált nem odanézni, mégis olykor oda-odatévedt a tekintete.

De semmi sem volt ingyen, a kukkolásnak is ára volt. Miközben ámulattal bámulták a tündéri jelenést, az árnyékból hirtelen előtört az eddig pihentetett fehér Futó és kizökkentette E7-et a helyzetéből és elfoglalt mezejéből, és akit végül a biztonságiaknak kellett levonszolni a pályáról, miközben azt üvöltötte: - Csak még egy percet!

A pálya szélén aztán magába roskadt és csak társa tudott valamelyest életet önteni belé egy felessel, annak reményében, hogy hátha igaz a mondás, vezérharapást szőrével…

De a helyzet nem volt alkalmas a késlekedésre, a sötéteknek gyorsan fel kellett ocsúdniuk, mert ez a szexista hozzáállás – ha nem vigyáznak - mindennek a vesztét okozhatja majd. Az egykori sötét király a feleségére gondolt, és miközben azt suttogta a csábítónak az előtte álló gyalog feje felett: - Vegyen fel valamit nagysád, mert még megfázik itt a szabadban! - hátat fordított neki és ellépett.

Mindenki, az elhullottak és a még harcban lévők érezték a végjáték közeledtét, előbb az eddig háttérben tartózkodó fehér Huszár ügetett előre, majd az elhanyagolt fekete Futó fenyegetette meg sprintjével a királyát védelmező fehér Bástyát.

Ezt követően a világos tábor lépett ellentámadásba, lovaikat egy sorba szólították és míg várakoztak, a jelenlegi fekete Vezér kísérelt meg egy cseppet sem veszélytelen lépést. Kamikaze módon szembe ment az ellenséggel, és a világos gyalogvonalában állt csak meg, leütve B2 gyalogot és farkasszemet nézve az eddig egyhelyben tartózkodó Királybástyával.

Ezután már megállíthatatlanul röpködtek az adok-kapok utasítások, a fehér Futó előrelépett és a fekete Huszárt fenyegetette, majd a fekete Futó egy szempillantás alatt ütötte le a király melletti Bástyát, akinek elvesztése könnyet csalt az uralkodó szemébe, és bosszúból még előrébb tolta a gyalogos védvonalát. Ez a lépés azonban egy újabb világos Bástya feláldozását jelentette, mivel a sötét Vezér kíméletlenül leküldte a tábláról a nyíltan megcélzott ellenfelét.

És ekkor minden megmerevedett, az óra megszűnt járni, a mutatók elhalkultak. Most minden annyira simának és egyszerűnek tűnt, férj és feleség nézett büszkén egymásra, a győzelem nyugodt békéje áradt szét testükben. Hát sikerült, legyőzték a fehér Királyt, igen!

Mellük dagadozott a büszkeségtől, ereikben csak úgy fel-le száguldozott a polimer adrenalin, arcukon szélesre húzódott a mosoly, legszívesebben odarohantak volna egymáshoz és összeölelkeztek volna szorosan.

De aztán hirtelen minden felgyorsult, mintha a kimaradt másodpercek őrült rohanással torlódtak volna egymásba.

A katartikus érzést a fehér Király éles, gúnyos nevetése törte meg. Szavainak nyomatékot adva előrelépett:

- Hahaha! Elvesztetek! Nem kellett volna cserélnetek, mindenki maradjon annál, amihez ért és te, barátom, átadtad egy nőnek a vezetés jogát és ezzel elvesztél!

Micsoda? Miről beszél ez a felfújt hólyag??? Mi? Hogy? Férj és feleség zavartan nézett szét, agyukban cikáztak a gondolatok, fejükben pörögtek a lehetséges lépések, és szinte egyszerre jött mindkettejükben a felismerés… a játszma reménytelen. Egymásra néztek és tudták, ez most elveszett. Kihúzták magukat és úgy döntöttek, nem adják fel, nem dobják be a törölközőt, habár vesztettek, kivárják a harc végét.

A sötét Huszár előrelépett és végignézte, ahogyan fehér ellenfele gyalogtársa leütésével sakkot adott szeretett uralkodónőjének. Aki nagyot nyelt, szeme elhomályosult a dühös elkeseredéstől és csalódottságtól, de büszke nőként, szikrázó eleganciával lépett oldalra, és ebben a percben a fehér Vezér könnyűvérű, útszéli lidércként tűnt fel mindenki szemében. Talán ezt ő is megérezte, mert áttetsző pongyoláját összehúzta magán és takargatni próbálta eddig mutogatott bájait. Szívében irigységgel vegyes csodálatot érzett, legalább valaki megpróbálta!

Hófehér bőre elvörösödött, miközben hátulról meghallotta a parancsot:

- Vezér az f6-ra!

Hiába tudta, hogy néhány lépésével sakkot fog adni a Királynőnek, nem érzett örömöt, tudta a következő lépést, amelyben ő lesz az áldozat, mert ő csak egy bábu a fehér és a fekete, a világos és a sötét harcában, amelyet nem irányíthat, saját sorsa a fehér Király kezében van.

A sötét Királynő is tudta ezt, elfogadta az áldozatot, amely egyben az ő halálát is jelentette. A kegyelemdöfést végül a fehér Vezérfutó adta meg, aki ezt, megszeppenve attól, hogy egy hölgyet kellett matt helyzetbe hoznia, sűrű bocsánatkérések közepette tudott csak megtenni.

A fekete Királynő leszállt a trónjáról, megsimogatta az őt fenyegető Futó arcát és kedvesen rámosolygott, majd meghajolt a fehér Király előtt, elismerve vereségét.

Ezt követően a táblán álló és a kispadon ülő társaihoz fordult és megköszönte nekik a mai küzdelmet, végül pedig odalépett a férjéhez, az egykori királyhoz és azt mondta neki:

- Köszönöm, hogy lehetőséget adtál.

Házastársát annyira meglepte felesége viselkedése, hogy zavartan, hebegve-habogva azt bökte ki, hogy „Én köszönöm.”

A jelenetet a fehér Király köhögése törte meg:

- Hát akkor, viszlát, találkozunk a visszavágón! Fehér csapat, indulás!

Majd a csoport élére állva levezényelte őket a tábláról és a környékéről. Hiába győzött, a fesztelen öröm érzése helyett nyugtalan feszültséget érzett. Mi lesz, ha ezentúl mindenki cserélget majd egymással? Mi lesz, ha egyszer csak őt akarják majd lefokozni? Áh, ilyen nála biztosan nem történhet meg, nyugtatta magát.

A feketék tekintetükkel kísérték az elvonuló győzteseket, míg az utolsó gyalog is elhagyta a játékasztalt.

- Akkor nincs is más hátra, mint lepihenni. – mondta a Királynő, és kezével összeterelte az apró gyalogokat maga előtt. – Indulás vacsorázni!

A tiszti kar meghajolt a vezetőség előtt és ki-ki a maga otthonába indult pihenni. A gyalogokat a Király és a Királynő vendégelte meg saját otthonukban.

A vereség ellenére kellemes és oldott hangulat lengte be a palotát, körbeülték a hosszú vacsoraasztalt és beszélgettek a történtekről.

- Láttad, micsoda lábai voltak! – mondta E7 a mellette ülő E6-nak.

- Nekem nem tetszik ez a nyílt kitárulkozás, jobban szeretem a titokzatos nőket. – felelte E6, miközben az asztalfő mellett helyet foglaló Királynőre nézett.

- Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen neveletlenség megtörténjen. – szólt közbe E2.

- Igen, felháborító! – támogatta barátja véleményét E4.

- Képtelenség, hogy valakit ennyire elkapjon a hév és arra vetemedjen, hogy fittyet hányjon az uralkodójára! – hőzöngött E3.

- A következő mérkőzés előtt el kell beszélgetnünk a huszárokkal, mert ezek a kiugrások bizony elég veszélyes akciók voltak! – zárta le az ezzel kapcsolatos párbeszédet E5.

Miután mindent elfogyasztottak, a gyalogok elköszöntek és nyugovóra tértek.

Libasorban vonultak ki az ajtóban álló Királynő előtt.

- Minden jót, Királynőm!

- Gyönyörű volt ma!

- Jó éjszakát!

- Ne keseredjen el, legközelebb nyerni fogunk!

- Ön sokkal szebb, mint az a sápadtképű véznaság!

- Szép volt!

- Csak szeretném megköszönni a mai napot!

- Nincs egy kis maradék bor? A nagy izgalmakra…

Miután bezárult az ajtó, ketten maradtak, a Király és a Vezér.

Egyik sem tudta, mit is mondjon igazán.

- Sajnálom, hogy veszítettünk, az én hibám, nem vagyok alkalmas királynak. – törte meg a csendet a Vezér.

- Nem, én sajnálom, ha átbeszéltem volna a taktikát vagy ha elmosogattam volna…

- Miattam áll most a neved mellett egy vereség, elcsúfítottam a statisztikádat.

- Végül is én rúgtam be, aminek a csere lett a következménye, szóval magamra vessek.

- De ha beláttam volna, hogy ez nem nekem való, akkor most győztünk volna.

- Vagy nem. Ezt nem tudhatjuk.

- De… - kezdett volna bele az önostorozásba a Vezér, de a Király megfogta a kezét és azt mondta:

- Ma dühös voltam rád, azt gondoltam, megszégyenítesz azzal, hogy felemlegeted mindenki előtt, hogy részegen azt sem tudtam, mibe egyeztem bele. Féltem, hogy mi lesz, ha bebizonyosodik, az, amit csinálok, nem is akkora dolog, hogy bárki laikus utánam csinálhatja. Mi leszek én akkor?

- De…

- Hallgass végig, kérlek… - vágott a szavába a Király. – Mindent megtettem volna azért, hogy elkerüljem a helyzetet, ami bizonyíthatja a rátermettséged. Gyerekként futkároztam házról-házra, megalázkodtam a Bástya előtt, szégyelltem, hogy a feleségem ki akar lépni az árnyékból. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb, de kiderült, hogy hét kis gyaloggal sem bírok el! Mikor kiderült, elvesztettük a mai csatát, beugrott, amikor azt mondtam, hogy várhatja el bárki, hogy elsőre menjen, hogy először rögtön tudjam kezelni a gyalogokat? Senkinek sem megy elsőre, sőt valószínűleg még másodikra sem.

A Királynő szemében megjelent egy könnycsepp.

- Miközben néztelek a játék közben, izgatott boldogságot láttam az arcodon, olyat, mit már régóta nem. És akkor rájöttem, miért ne cserélhetnénk? Te megtanítasz arra, amit te tudsz, én pedig téged arra, amit én. És ez drágám, tuti nyerő széria!

- Képes lennél lemondani arról, hogy mindig te legyél a király? És helyette futni, loholni ide-oda?

- Igen, képes. Ha te elfogadod, hogy néha rám bízd a gyalogok ellátását és nevelését és bízol abban, hogy én is meg tudom csinálni, amit te megtanítasz nekem.

- Nagyon boldoggá tesz, amit most mondasz.

Majd megfogták egymás kezét, a Királynő odahajolt a férje vállára, aki átölelte és magához szorította, hosszan, mintha sosem szeretné elengedni.

Boldog éjszaka volt.

Másnap reggel minden olyan volt, mint régen, ugyanaz a nap sütött ki, ugyanaz a kék ég borult rájuk, a kertben ugyanazok a virágok ontották bódító illatukat, ugyanarra székre ültek le, ugyanannál az asztalnál, ahol ugyanabból a bögréből gőzölgött a kávé.

De abban a két kis sakkbábuban minden megváltozott, örökre.

És máig boldogan tanítják egymást, cserélgetik és próbálgatják az új szerepeiket, míg meg nem halnak, de mivel ők sakkbábuk, halhatatlanul és örökre.

Felhasznált irodalom:

A sakkról: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sakk

A halhatatlan sakkjátszmáról: https://hu.wikipedia.org/wiki/Halhatatlan_sakkjátszma

A képek forrása: http://chessportraits.francescoridolfi.com/

0 Tovább

Amikor megáll az idő

 

Van egy régi zsebórám. Itt-ott karcos, ütött-kopott, az aranyozás alatt néhol ki-kilátszik a fekete fém. De jár, még mindig jár, nem késik és nem siet, nem kell felhúzni, sőt tavasszal és ősszel sem kell átállítani.

Csak néha megáll. Hol rövidebb, hol hosszabb időre.

Akkor el kell vinnem az öreg, szakállas órásmesterhez a régi lakásunkhoz közeli utcába, aki felteszi a kislámpával megvilágított asztalára, apró műszerekkel felnyitja, rákapcsolja mindenféle gépre és megpróbálja újraindítani. Akkor naponta elsétálok a boltjához, bekopogok, ő hátrafordul és megrázza a fejét. Ilyenkor hazamegyek és várok, másnap újra elsétálok hozzá, kopogok, hátrafordul, megrázza a fejét, én pedig hazafelé veszem az utam, és ez egészen addig tart, míg az egyik nap felé tartva már az utcasarokról meglátom, hogy az üzlet előtt vár és mosolyog.

Ez egy különleges zsebóra, apámtól kaptam, ő pedig a nagypapámtól. Hogy hozzá hogyan került, azt már nem tudom.

A zsebórámban különleges erő rejlik.

Ha boldog vagyok, mindent felgyorsít és mutatói felszabadult futásba kezdenek, farkaséhesen falják a perceket és órákat.

Ha a hideg téli reggelen buszra várok, és miközben a tenyerembe fújok egy kis meleget, rám néz és kinevet, a mutatói pedig elindulnak visszafelé.

Ha beteg vagyok, a zsebórám is izzani kezd és megéget. Minden perce tüzet okád és csak a kismutató borogatja hűvösen lázas homlokom.

Ha fáradt vagyok, meleg takarót terít rám, lekapcsolja a villanyt, megsimogat és csendre inti az utca zaját.

Ha olvasok, előre és hátra ugrál, vállára vesz és utazunk. Egy szempillantás alatt vagyok a jövőben, aztán hirtelen a múltban, majd észre sem veszem és ismét a fotelben ülök az ablaknál.

Amikor megkérték a kezem, apró képkockákra szedte szét a valóságot. Mindmáig fel tudom idézni minden másodpercét.

Amikor születésnapomra megkaptam a kisnyulat, az órám nagyot dobbant, és vele dobbantam én is. Ha rágondolok, mindmáig érzem a szívem ugrását.

Amikor a testvérem elutazott külföldre dolgozni, és elbúcsúztam tőle, éles lett a széle és megvágta a kezem. Mindmáig látszik a seb és a fájdalomtól könnybe lábad a szemem.

De akinek van ilyen zsebórája, azt tudja, hogy néha, amikor a világ összeomlik, akkor megáll és sokáig nem indul újra, mert nem tud. Képtelen rá.

Mert aznap reggel sokaknak volt gyors és boldog, fáradt vagy várakozó, izgatott és felszabadult a zsebórája, és akkor még nem tudták sem ők, sem a zsebórájuk, hogy este a félelem és embertelenség óráit, a rettegés és menekülés perceit és az élet és halál szekundumait érzik majd.

Azon az estén sok zsebóra állt meg örökre.

Az öreg szakállas órásmester boltjában azóta éjjel-nappal ég a kislámpa, az asztalt beborítják a felnyitott apró, értékes tárgyak. Mindenfelé drótok és huzalok kapaszkodnak össze, a műszerek pedig folyamatosan dolgoznak.

És mi, akik életben vagyunk, tudjuk, hogy a zsebóránknak a történtek után idő kell, és azt is, hogy ezután nem működhet tovább úgy, mint régen, hogy meg fog változni, mert akkor megállt az idő és ez örökre nyomot hagy.

(A kép forrása: favim.com)

0 Tovább

Majd holnap

Majd holnap bemegyek hozzá a kórházba…

Majd holnap elmondom neki, mit érzek iránta…

Majd holnap megteszem, amit régóta kért...

Majd holnap elküldöm az önéletrajzom arra az állásra…

Majd holnap felhívom, és megkérdezem, hogy van…

Majd holnap bocsánatot kérek tőle…

Majd holnap este mesélek neki mesét…

Majd holnap megkérdezem tőle, mi bántja…

Majd holnap kérek neki egy időpontot az orvostól…

Majd holnap szakítok vele...

Majd holnap megbeszéljük, most fáradt vagyok…

Majd holnap felmondok…

Majd holnap eldöntjük, megtartsuk-e a babát…

Majd holnap válaszolok, alszom rá egyet…

Majd holnap, ha akkor is fáj, lemegyek az orvoshoz…

Majd holnap, ha nem jön meg, csinálok egy tesztet…

Majd holnap bevallok neki mindent…

Majd holnap szakítok rá egy kis időt…

Majd holnap megmondom neki, szeretem...

Majd holnap minden rendbe jön…

Holnap nincs holnap, mert akkor már ma van.

(A kép forrása: www.toxel.ro)

0 Tovább

Mire költöttük a Reblog Maratonon nyert pénzt?

Amikor egy fárasztó munkanap után, vacsora közben megnyitottuk az Origo oldalát, hogy végigböngésszük a napi eseményeket, megakadt a szemünk a Reblog Maraton első havi nyerteseit kihirdető poszton.

Mivel a Thank you for blog is benevezett a versenyre, kíváncsian kattintottunk, hogy megnézzük, kik örülhetnek először. És alig akartunk hinni a szemünknek, mert Olgi néni történetével megnyertük az olvasottsági díjat és ezzel a nettó 100.000 Forintot is!

Körbeugráltuk a lakást és egy felest is ittunk a nagy meglepetés örömére.

Miután kicsit lehiggadtunk (de csak kicsit tudtunk), írtunk egy rövid köszönetet az eredményhirdető poszt alá, illetve a Facebook felületünkön is megköszöntük mindazok segítségét, akik írásunk elolvasásával és megosztásával „megnyerték” nekünk a Közélet kategória olvasottsági díját.

Akkor azt ígértük nekik, hogy később hírt adunk arról, hogy mihez kezdtünk a nyereménnyel.

Úgy gondoltuk, most, hogy nemsokára lezárul a második versenyhónap is, elmeséljük nektek, hogy mihez kezdtünk az ölünkbe pottyant pénzzel.

Hogy teljes legyen a kép, egy kicsit korábbra kell visszamennem. Gyerek voltam még, mikor az osztálytársaimmal arról beszélgettünk, hogy mit csinálnánk, ha megnyernénk a lottót. Az óriás plüssmaci, a versenyautós ágy, az ezer tábla csoki és a hercegnős iskolatáska után még mindig maradt néhány képzeletbeli forintunk, és azon tanakodtunk, hogy hát mit is kezdhetnénk vele. Én akkor nem mertem mondani, de úgy voltam vele, ha egyszer megnyerem a lottót, egy részét jótékony célra fordítom.

Ennek a kislánynak az elképzelését váltottam most valóra, mert a nyereményünk egy részét a Szemem Fénye Alapítványnak adományoztunk.

Évekkel ezelőtt hallottam először az alapítvány által fenntartott Dóri házról, és már akkor meghatott az a különleges közösség, akik olyan szeletét vették ki az élet tortájának, amelyet más biztosan otthagyna.

A gyermekhospice ház ellátási formáit „0-24 éves kor közötti, krónikus vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekek, fiatal felnőttek és családjaik vehetik igénybe, és a legmesszebbmenőkig igazodik a beteg gyermeket nevelő család igényeihez.

Szolgáltatásaik közé tartozik – többek között - a nappali ellátás (a gyerekre szakemberekből álló csapat vigyáz, amíg a szülők elfoglaltságaikat intézik), a mentesítés (a gyermekről való egész napos gondoskodást foglal magába, míg a szülőknek lehetőségük nyílik egy kis kikapcsolódásra), a tranzit ellátás (hosszabb kórházi tartózkodás után segít a családoknak újra beilleszkedni az otthoni környezetbe, az ápolószemélyzet pedig megtanítja a szülőknek a gyermek betegsége, állapota által megkövetelt speciális ápolási technikákat), az otthoni gyermekhospice, az életvégi ellátás, a bébi hospice.

Mindegyik egyenként is hatalmas fizikai és lelki feladat, és az emberi segítségnyújtás és odafigyelés könyvbe illő formája, és amelyekről azt gondolom, mégis keveset hallunk. És akkor még nem beszéltem a betegszállításról, az önsegítő gyászcsoport foglalkozásairól és egy új gyermekhospice ház építésének megvalósításáról.

Mi ebbe kapcsolódtunk be, a nyeremény egy részét az új Pillangó ház építési költségeire ajánlottuk fel, hogy apró, de szívből adott segítségünkkel néhány téglával hozzájáruljunk az épület felépítéséhez.

Ebben a tervezett házban „8 darab egyágyas szoba kap helyet a kicsiknek, de a fiatal felnőtteknek is kialakítunk egy külön szárnyat 5 szobával. Így a csecsemőktől kezdve egészen 35 éves korig mindenkit tudunk fogadni, ellátni.

A bennem élő kislány reméli, hogy kis ajándékával segíthet azoknak a kislányoknak és kisfiúknak, akik biztosan nem óriás plüssmackóra, versenyautós ágyra, ezer tábla csokira és hercegnős iskolatáskára vágynak a leginkább. Akiknek elég lenne az otthonszagú maci, az anyuék szobájával szomszédos kiságy is, vagy annak a lehetősége, hogy egyszer ők is lesznek iskolások. De akiknek ez nem biztos, hogy megadatik.

Még egyszer köszönjük mindazoknak, akik segítettek nekem (és a bennem élő kislánynak) a gyermekkori elképzeléseim megvalósításában és az épülő Pillangó háznak a felépülésben.

Ha te is szívesen segítenél, keresd fel a Szemem Fénye Alapítvány honlapját (szememfenye.hu), ahol további támogatási lehetőségeket is találsz, esetleg a közelgő karácsonyra vásárolj a webshopon vagy a charity shopokban.

Köszönjük!

(A darumadárról: Szaszaki Szadakó 1943-ban született, kétéves volt, amikor szülővárosát, Hiroshimát atomtámadás érte. Tizenkét éves koráig egészséges, sportos kislány volt. Abban az évben egy futóversenyre gyakorolva rosszul lett. Az orvosok leukémiát állapítottak meg nála, amely az atombomba utóhatásaként jelentkezett. A kórházban egyik barátnője egy ősi japán legendát mesélt Szadakónak, miszerint aki ezer darumadarat hajtogat, annak valóra válik egy kívánsága. Szadakó élni akart. A papírhajtogatást a kórházi kezelés nyolc hónapja alatt egy napra sem hagyta abba. Mindvégig hitte az életet. Halála napjáig, 1955. október 25-ig 644 darumadarat sikerült elkészítenie. Az ezer darabhoz még hiányzó madarakat barátai készítették el és helyezték mellé a sírjába.)

Az alapítványról szóló ismertetést és a fényképeket a szememfenye.hu oldalról, az ezer darumadár történetét az origamiland.lapunk.hu oldalról emeltük át.

UI.: A nyereményből fennmaradó rész elköltéséről a bennünk élő lottónyereményről álmodozó felnőtt gondoskodott. Azaz elbuliztuk…

2 Tovább

THANK YOU FOR

blogavatar

Mindennapi köszönet a hétköznapi kedvesség- ért vagy az általános bunkóságért. Minden- napi nyál és epe.

Kövess minket!

Utolsó kommentek

Reblog