A tegnapi posztunkhoz kapcsolódva közlünk most két videót.

Én még új vagyok itt, de nagyon örülök, hogy végre találkozhatok és beszélhetek olyan emberekkel, akik hasonló helyzetben élnek, mint én. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a családon belül bántalmazottak anonim csoportjára.

13 éve vagyok házas, van egy 12 éves fiam és egy 9 éves lányom, akiket nagyon szeretek. Sejthettem volna, hogy ennek a viszonynak nem lesz jó vége, mert sajnos a házasságunk elején sem volt minden rendben, de a lányunk születése után kezdődtek az igazi gondok. Addig csak a türelmetlenség, a munkahelyi stressz okozta feszültség, a gyereknevelés miatti fáradtság volt állandó vendég nálunk, rendszeresen csak az esti kiabálást tapasztaltam meg. Ezeknek témái általában a nem megfelelő összegű fizetésem, a gyereknevelési elveim, a háztartásban elvégzett munkám minősége és gyakorisága volt. Ekkor még sikerült azt elérnem, hogy ne a gyerek előtt üvöltözzön velem, hogy legalább ő ne legyen fültanúja a megalázásomnak. Ha társaságban voltunk, semmirekellőnek nevezett a barátaim előtt, becsmérelt, kínos történeteket mesélt rólam. Mondanom sem kell, hogy egyre kevesebbszer kaptunk baráti meghívásokat. Természetesen mások mindig jobbak voltak, mint én, számtalanszor hallgattam tőle, hogy vegyek példát erről, nézzem meg azt, legyek olyan mint amaz. Hiába kértem, hogy ne hozzon ilyen helyzetbe, mindig azt válaszolta, hogy ő csak a tényeket mondja, ha pedig arra kértem, hogy ne kísérjen el ezekre a találkozókra, azt mondta, nem szeretem eléggé, szégyellem őt. A barátaim nem értették, hogy mégis hogyan beszélhet így rólam és velem, gyengének tartottak, amiért nem tudok kiállni magamért és kinevettek. De én imádtam a fiamat és nem akartam otthagyni, vagy elszakítani őt tőle, hiszen tudtam, hogy egy gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Így tűrtem és hallgattam.

Aztán egy időre minden megváltozott és olyan lett, mint amire régóta vágytam. Előléptettek, anyagilag megerősödtünk, ő is dolgozni kezdett, társaságba járt, még nyaralni is elmentünk. Szenvedélyes lett és kedves, mint a házasságunk előtt. Azt hittem, minden rossz a múlté. Mivel éppen csak kezdtek eloszlani a sötét felhők a fejünk felől, nem terveztünk gyereket, úgy döntöttünk, még várunk. Aztán két hónappal később mégis kopogtatni kezdett a lányunk, jelezte, hogy nemsokára meg fog érkezni. És ez újra megváltoztatott mindent. Ismét jöttek a dühkitörések, elszabadultak az indulatok, rendszeressé váltak az esti veszekedések.

Emlékszem, hogy amikor anyósom meglátogatott minket, együtt szidtak, lustának, semmirekellőnek, rossz szülőnek neveztek, semmi sem volt jó, amit csináltam, pedig mostam, főztem, takarítottam, játszottam a gyerekkel, bevásároltam, hogy ő minél több időt tölthessen szeretett édesanyjával.

Egyik nap tovább kellett bennmaradnom a munkahelyemen, a cégünk sürgős megbízást kapott és mindenki vállalt egy kis pluszt. Felhívtam, hogy nem érek oda a bölcsődébe a gyerekért és kértem, hogy menjen érte (mondanom sem kell, hogy ez mindig az én feladatom volt). Amikor hazaértem, a fiam bőgve rohant elém az ajtóba, hogy megpofozta, mert leette a nadrágját. Iszonyatosan dühös lettem és akkor nem mérlegeltem, kiabáltam vele, hogy mit képzel magáról, hogy megüti a gyereket. Azt mondta, hogy nem értek hozzá és az én nevelésem az oka, hogy a fiunk ilyen ügyetlen és béna, nem igazi férfinak nevelem és nem lesz belőle semmi. Majd én kerültem terítékre, megvádolt, hogy azért értem haza később, mert biztosan összejöttem bent valakivel. Hiába mondtam el az igazat, nem hitt nekem, hazugnak nevezett, aki hátat fordít a családjának.

És még ezután is tűrtem, mert a születendő lányunk egészségét tartottam szem előtt, inkább nyeltem egyet, minthogy ideges legyen és felzaklasson engem is. Éreztem, hogy a vulkán egyszer ki fog törni, de sodródtam az árral, nem tudtam, mit tegyek, nem tudtam, hova forduljak. A szüleimnek, a barátaimnak szégyelltem elmondani, mi történik otthon, szegény édesanyámnak megszakadt volna a szíve.

Aztán megszületett a lányunk és megint béke lett egy időre, de csak rövid időre. Az újszülöttel járó nehézségek gyorsan kikezdték az idegeit. Egy esős estén nyűgös volt a lányunk, sehogyan sem akart elaludni, hiába sétáltam vele, ringattam, semmi sem használt, de van ilyen. Ő mégis berontott a gyerek szobájába és kitépte a kezemből a csecsemőt, berakta az ágyba és üvöltött velem, hogy miért nem altatom el végre, hát nem fogom fel, hogy ő fáradt és így nem tud aludni. Olyan hangos volt, hogy a fiunk is felkelt és a szomszéd is átdörömbölt a falon, már biztosan ő is unta ezeket. De itt nem hagyta abba, a fiunk szeme láttára ütött pofon, majd kirohant a konyhába, kitépte a felső fiókot és egy késsel kezdett hadonászni, hogy ha nem tudok úrrá lenni a helyzeten, esküszik rá, hogy megöl. Alig sikerült lecsillapítanom, kértem, hogy bocsásson meg és minden az én hibám, ettől lenyugodott.

Másnap összepakoltam, a gyereket nem vittem óvodába, a kicsit is felkaptam és elrohantam a szüleimhez. Mikor odaértem, sírni kezdtem, összeomlottam, mindent elmondtam, mert nem tudtam tovább magamban tartani. Estefelé csörögni kezdett a telefonom, ő volt, kérdezte, hogy mi történt, hol vagyunk. Azt mondtam neki, hogy elhagyom és elviszem a gyerekeket, mert nem érzem biztonságban őket. Zokogni kezdett, könyörgött, hogy ne tegyem ezt vele, öngyilkos lesz, ha elhagyom. Hiába intettek a szüleim, visszamentem, nem tudtam elhagyni, lehet, hogy még szeretem és reménykedem, hogy visszakapom azt a nőt, akit feleségül vettem, aki anyja tud lenni a gyerekeinknek.

Sajnos, nem változott semmi, azóta is rendszeresen megaláz és megzsarol, szégyellem, de megver, megüt. Megyek az ügyeletre, mert eltöri a bordám vagy a karom, ott kinevetnek, amiért nem tudom megnevelni az asszonyt, így, ezt mondják, megnevelni, de én nem ütöm meg, én nem élek vissza a testi erőmmel, nem becsmérlem, próbálom tisztelni, mint nőt, de egyre kevésbé megy.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

A családon belül elkövetett erőszak egy részében a férfiak az áldozatok. Az ilyen esetekben gyakoribbak a súlyos testi sértéssel vagy emberöléssel végződő történetek.

A blog bejegyzései – akárcsak ez a vallomás - fiktívek, szerzői kitalációk. A blog célja, hogy ezekkel a történetekkel felhívja a figyelmet a társadalom, emberi élet olyan problémáira, amelyeknek olykor nem tulajdonítunk kellő jelentőséget, esetleg a hétköznapi élet természetes jelenségeinek tartjuk, valamint hogy kiemeljen olyan pozitív pillanatokat, gesztusokat és figyelmességeket, amelyeket olykor nem értékelünk eléggé.

(A kép forrása: www.coloribus.com)

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” (Kosztolányi)

Szeretek az arcába nézni. Szeme olyan kék, mint a végtelen és ismeretlen óceán. Ott látom benne a megannyi élőlényt, a fenéken élő, megszámlálható hangok társaságát, a színpompás és titokzatos, fürge és életteli toldalékok és szavak nyüzsgő metropoliszát, az egymás kezét fogva úszó szerelmes szókapcsolatokat, az együtt dolgozó, összekapcsolódó korallmondatok közösségeit.

Szeretem fiatalos alakját, ruganyos járását, lépteinek egyszerre mély és könnyű nyomát. Szeretek vele kergetőzni. Megpróbálom elkapni, de csak néha-néha érinthetem könnyű szoknyájának szélét. Olykor azt hiszem, annyira közel kerülök hozzá, hogy ha kinyújtom a kezem, végre megfogom és az enyém lesz. De ekkor hirtelen letér a megszokott útvonalról, új, kivételes ösvényre lép, és ekkor újra tanulnom kell futásának pályáját.

Szeretem, hogy nyitott, mint egy szélesre tárt kapu. Barátságos és közvetlen vendégszeretete miatt hosszabb-rövidebb ideig sokan megpihentek nála. Azt mondja nekem, legyek én is nyitott, mert akárcsak ő, sokat tanulhatok a messze földről jött emberektől. Egyszer – egy hideg téli estén, miközben kalácsot ettem vacsorára – elmesélte, hogy egy török vándortól hallotta először a sárkány és a boszorkány meséjét; egy szláv asszonytól a karácsonyi király és a pünkösdi császár történetét; egy kombival érkező német gróftól ajándékba kapott egy frizsidert, és ő is megszállt már egy levendulaillatú, tudós öregúrnál, akinek bölcsességét egykoron az iskolában is tanították. Sőt, most is vendég van nála, egy laza amerikai srác.

Szeretem kiismerhetetlen sokféleségét, ha akarom, készséggel átváltozik nekem, néha melegszívű családtag, olykor cinikus humorista, alkalmanként tomboló, tajtékos vad forradalmár, esetenként hideg és komor hivatalnok vagy patetikus szónok, egyszer-egyszer melankolikus remete, máskor járdára köpő zsebtolvaj.

Szeretem, hogy gazdagabb, mint a világ összes királya. Hogy én neki olykor az édes gyermeke vagyok, néha a mostoha lánya, hogy voltam csöpp csecsemője, zsenge korú kölyke, ifjú csemetéje, lázadó kamasza, éretlen sarja és leszek még sokféle utódja. Szeretem, hogy ő nekem támogató szülőm, óvó gondviselőm, hidegszívű gyámom. Általa létezem és gondolkodom, általa szólok és érzek, vele teremtek kapcsolatot és zárok le viszonyt, vele örülök és vele szomorkodom.

Csak néha hagy magamra, néha némul el, akkor csak nézek rá, de nem szól egy szót sem, nem tud. A szerelem izzó tüzében, a halál kongó ürességében és szívet tépő fájdalmában, az élet születésének katarzisában nem tud mit mondani. Egyetlen perc alatt lesz a koldusnál is szegényebb. Nincsen egy szava sem.

Féltem őt, mert sosem pihen, éjjel is dolgozik. Folyamatosan sző, gyertyaláng mellett kuporog egy széken, görnyedten borul rá a keretre, újabb és újabb színes fonalat fűz be. Hiába kérem, hogy pihenjen, aludjon egy kicsit, ő mindig azt mondja, nem fáradt még és addig nem is lesz az, amíg vannak gyermekei, mert azok tartják erősen. Ha majd mi is öregszünk és fáradunk, akkor lesz ő is gyengébb. De addig nem, addig dolgozik, alkot, teremt, hogy betakarjon minket puha szövetével.

(A kép forrása: http://www.aboscentras.lt

Csókolom Nóra néni! Meg tetszik ismerni?

Igen, igen, én vagyok a Vera.

Hát igen, nagyon repül az idő, 15 éves érettségi találkozó. De nagyon örülök, hogy látom Nóra nénit, a múltkor is bent voltam a gimiben, de nem találkoztunk, azt mondták, már elment, mire odaértem.

Igen, tudom, most már csak félállásban. De az is elég, nem? Azért fárasztóak a gyerekek…

Nem? Pedig én néha úgy éreztem, elég rosszak voltunk…

Nem? Pedig mások panaszkodtak ránk.

Igen, lehet. Jaj, annyira örülök, hogy még mindig ilyen mosolygós és pozitív! Azt tetszett tudni, hogy Nóra néni miatt szerettem meg az irodalmat? Annyira imádta a tantárgyát és olyan tisztelettel és alázattal beszélt róla. Ha jóképűbb lett volna, talán még Jókaiba is beleszeretek, pedig igazából Radnóti volt a szerelmem. És amikor külföldön dolgoztam, a kinti barátaimnak néha-néha lefordítottam egy-egy Adyt meg Aranyt. Azt mondták, nagyon szép.

Nem? Kár. És arra tetszik emlékezni, amikor meglátta, hogy lógok az iskolából és másnap oda tetszett jönni és megkérdezte, hogy baj van-e, mert nem szoktam ilyet csinálni? És beszélgettünk egy órán keresztül. Nóra néni volt az egyetlen, aki megkérdezte.

Erre sem? És azt tetszett tudni, hogy mindmáig, ha előadásra vagy csoportfoglalkozásra készülök, Nóra néni óráira emlékezem vissza? Arra, hogy milyen érdekesen és izgalmasan tudta elmesélni, amit szeretett volna? Arra, hogyan vont be minket is az elemzésekbe, hogyan beszélgettünk még utána a szünetben is? Ezekre gondolok, mert segítenek nekem valami hasonlót csinálni.

Nem, persze, ezt nem tudhatta. De esetleg azt, hogy az osztállyal Nóra nénit azért választottuk osztályfőnök-helyettesnek, mert Nóra néni volt az egyetlen, aki mindig tisztelt bennünket és sosem mondta, hogy még kicsik vagyunk, meg éretlenek és ha felnőttek leszünk, majd máshogy fogjuk látni. És mindig kíváncsi volt a véleményünkre és a gondolatainkra, és sosem nevetett ki minket, hanem mindig komolyan vett.

Nem? Sajnálom. És azt sem tetszett tudni, hogy imádtuk a humorát, hogy sosem félt megtörni a komolyságot, hogy jót nevetett velünk, és ha úgy alakult, önmagán? Sosem felejtem el, amikor elcsúszott a padok között és miközben ott feküdt, azt mondta, hogy ma délután talán kihagyja a tornát a 40-esek klubjában.

Erre sem? De az biztosan beugrik, mikor a pécsi osztálykiránduláson hajnali háromkor ültünk a ház verandáján és beszélgettünk, énekeltünk és mindenki megvallotta egy titkát. És Nóra néni azt mesélte, hogy élete egyik legnehezebb pillanata az volt, amikor szembeszállt az anyukája akaratával és tanár lett, pedig nagyon félt, hogy rosszul dönt. És akkor azt éreztem, hogy Nóra néni igazi bátor forradalmár.

Igen, így volt. És azt gondolom, hogy Nóra néni mindig tudta, hogy hogyan kell ösztönözni, mikor noszogatni és mikor inkább hagyni, hogy azt csináljunk, amit szeretnénk.

Egy zsebkendőm? Van, tessék. És a Gyuri? Emlékszik, mikor szerelmes voltam a Gyuriba és hagyta, hogy mellette üljek? És amikor a Városligetben meglátott minket kézen fogva, csak kacsintott ránk és mosolyogva továbbment? Nem gúnyolt ki és pletykálta el, mint Henrik bá’.

Na, Nóra néni, miért tetszik sírni? Megbántottam valamivel?

Sajnálom, hogy ezeket nem tetszett tudni, talán ez az én hibám, előbb kellett volna elmondanom. Én azt hittem, ezeket a tanárok tudják… én…én.

Jó, nem sírok. Jaj, Nóra néni, annyira örülök, hogy találkoztunk!

Ezúton is köszönjük azoknak a tanároknak, akik az akkori és/vagy a mostani helyzetben (is) kitartanak, akik kifogyhatatlan energiával és lelkiismeretességgel dolgoznak, akiknek többé nincs iskolájuk, mert bezárták, átalakították, beolvasztották, akik inkább pályát módosítottak, minthogy megalkudjanak, akiket leépítettek, akik bármikor szavaikkal és tetteikkel példát mutattak/mutatnak és inspiráltak/inspirálnak, és akik valamit tanítottak vagy tanítanak nekünk.

(A kép forrása: www.fsgbookkeeping.com)

Csókolom Olgi néni! Meg tetszik ismerni?

Én vagyok a Vera, a Margit néni osztályából, a Petőfi utcai általánosból.

Igen, igen.

Köszönöm, jól vagyok. De látom, Olgi néni is jól tartja magát. Tanít még?

Hát igen, biztosan nehéz abbahagyni.

Én? Hát, én most már dolgozom.

Pszichológus.

Hát, erre nehéz válaszolnom. Kis részben Olgi néni miatt is… nem tudom, hogy tetszik-e még emlékezni, egyik délután, amikor a napköziben a tanulnivalót kellett felmondani, és én nem tudtam, hogy az ősember mivel táplálkozott, illetve tudtam, csak féltem, hogy rosszat mondok és olyankor mindig nagyon tetszett kiabálni az emberrel, szóval én nem mertem mondani és akkor is kiabálni tetszett velem, hogy ennyit sem voltam képes felfogni és megjegyezni abban a fél órában, amíg a könyvet olvastam. És akkor még azt tetszett mondani, hogy „bogyókkal, te szerencsétlen gyerek, és ha ilyen lyukas a memóriád, akkor nem lesz belőled senki”. És a többiek meg kinevettek. És utána még sokáig "bogyós"-nak csúfoltak, és minden ebédkor azt mondták a konyhás néninek, hogy hozzon nekem egy tál bogyót, mert én azt eszem.

Nem? Nem tetszik emlékezni? Akkor Olgi néninek nem volt annyira rendkívüli és maradandó élmény, mint nekem.

Hát, talán azért nem szóltam, mert akkor én még csak egy gyerek voltam. És először nem értettem, hogy miért tetszett kiabálni velem, és miért nevezett szerencsétlennek, és miért alázott meg az osztálytársaim előtt. Csak anyukámnak mondtam el, és csak ezt az egyet, de neki is csak azért, mert hazafelé elsírtam magam és a liftben hiába törölgettem a szemem, mikor kinyitotta az ajtót, látta, hogy vörösek, és tudta, hogy valami történt. És ő azt mondta, hogy Olgi néni nem cselekedett helyesen, mert ezért nem érdemeltem volna, hogy kiabáljon velem és megalázzon mások előtt. És amikor megkérdeztem tőle, hogy akkor miért csinálta velem ezt Olgi néni, akkor nem tudott válaszolni. De azt a napközis délutánt mindmáig fel tudom idézni. Látom az osztálytermünket, a sarokban álló szekrényt, rajta Mézzel, a hörcsöggel, aki a leckeírás közben neszezett, az ablakra ragasztott, színes papírból kivágott virágfüzért, a pihenősarokban elterülő, kikopott szőnyeget. Érzem a délelőtt esett eső szagát, a termünk melletti nedves, salakos tornapályából kiáramló párát. Hallom a hangosbemondó távoli recsegését, és Géza bácsi, a portás hangját, amit éppen hívja Klárit, a 3.c-ből, mert megjöttek érte a szülei. Az én memóriám mégiscsak jó, mert erre mind emlékszem. És nagyon sokáig nem értettem, ami történt. És ez nem hagyott nyugodni. Persze később más dolgokat is megtapasztaltam, és érdeklődni kezdtem az emberi viselkedés iránt és innentől kezdve talán egyenes út vezetett oda, ahol most tartok.

Tényleg nem tetszik emlékezni? És arra, amikor az iskolai ünnepségen verset szavaltam és mindenkit meg tetszett dicsérni csak engem nem? Vagy arra, amikor azt mondta, hogy hívjam be apukámat a rossz magaviseletem miatt, pedig tetszett tudni, hogy akkor már évek óta nem tartja a kapcsolatot velünk? Esetleg arra, amikor nyolcadikban egyik délután az évfolyamtársam, a Kertész Misit vártam az iskola előtt és Olgi néni azt mondta nekem, hogy le sem tagadhatom, hogy ki az anyám, mert én is ilyen hamar kezdem a fiúzást? Pedig mi a Misivel csak barátok voltunk.

Nem? Egyikre sem? Sajnálom.

Igen, igen, én is örülök, hogy találkoztunk. Nekem is sietnem kell. Viszlát Olgi néni! Üdvözlöm a többi tanárt is!

Hát, ha Olgi néni még élne és véletlenül összefutnék vele, valahogyan így képzelném a beszélgetésünket.

(A kép forrása: www.cnn.com)