„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” (Kosztolányi)

Szeretek az arcába nézni. Szeme olyan kék, mint a végtelen és ismeretlen óceán. Ott látom benne a megannyi élőlényt, a fenéken élő, megszámlálható hangok társaságát, a színpompás és titokzatos, fürge és életteli toldalékok és szavak nyüzsgő metropoliszát, az egymás kezét fogva úszó szerelmes szókapcsolatokat, az együtt dolgozó, összekapcsolódó korallmondatok közösségeit.

Szeretem fiatalos alakját, ruganyos járását, lépteinek egyszerre mély és könnyű nyomát. Szeretek vele kergetőzni. Megpróbálom elkapni, de csak néha-néha érinthetem könnyű szoknyájának szélét. Olykor azt hiszem, annyira közel kerülök hozzá, hogy ha kinyújtom a kezem, végre megfogom és az enyém lesz. De ekkor hirtelen letér a megszokott útvonalról, új, kivételes ösvényre lép, és ekkor újra tanulnom kell futásának pályáját.

Szeretem, hogy nyitott, mint egy szélesre tárt kapu. Barátságos és közvetlen vendégszeretete miatt hosszabb-rövidebb ideig sokan megpihentek nála. Azt mondja nekem, legyek én is nyitott, mert akárcsak ő, sokat tanulhatok a messze földről jött emberektől. Egyszer – egy hideg téli estén, miközben kalácsot ettem vacsorára – elmesélte, hogy egy török vándortól hallotta először a sárkány és a boszorkány meséjét; egy szláv asszonytól a karácsonyi király és a pünkösdi császár történetét; egy kombival érkező német gróftól ajándékba kapott egy frizsidert, és ő is megszállt már egy levendulaillatú, tudós öregúrnál, akinek bölcsességét egykoron az iskolában is tanították. Sőt, most is vendég van nála, egy laza amerikai srác.

Szeretem kiismerhetetlen sokféleségét, ha akarom, készséggel átváltozik nekem, néha melegszívű családtag, olykor cinikus humorista, alkalmanként tomboló, tajtékos vad forradalmár, esetenként hideg és komor hivatalnok vagy patetikus szónok, egyszer-egyszer melankolikus remete, máskor járdára köpő zsebtolvaj.

Szeretem, hogy gazdagabb, mint a világ összes királya. Hogy én neki olykor az édes gyermeke vagyok, néha a mostoha lánya, hogy voltam csöpp csecsemője, zsenge korú kölyke, ifjú csemetéje, lázadó kamasza, éretlen sarja és leszek még sokféle utódja. Szeretem, hogy ő nekem támogató szülőm, óvó gondviselőm, hidegszívű gyámom. Általa létezem és gondolkodom, általa szólok és érzek, vele teremtek kapcsolatot és zárok le viszonyt, vele örülök és vele szomorkodom.

Csak néha hagy magamra, néha némul el, akkor csak nézek rá, de nem szól egy szót sem, nem tud. A szerelem izzó tüzében, a halál kongó ürességében és szívet tépő fájdalmában, az élet születésének katarzisában nem tud mit mondani. Egyetlen perc alatt lesz a koldusnál is szegényebb. Nincsen egy szava sem.

Féltem őt, mert sosem pihen, éjjel is dolgozik. Folyamatosan sző, gyertyaláng mellett kuporog egy széken, görnyedten borul rá a keretre, újabb és újabb színes fonalat fűz be. Hiába kérem, hogy pihenjen, aludjon egy kicsit, ő mindig azt mondja, nem fáradt még és addig nem is lesz az, amíg vannak gyermekei, mert azok tartják erősen. Ha majd mi is öregszünk és fáradunk, akkor lesz ő is gyengébb. De addig nem, addig dolgozik, alkot, teremt, hogy betakarjon minket puha szövetével.

(A kép forrása: http://www.aboscentras.lt