Tegnap este moziban voltunk és persze felbukkant néhány állandó mellékszereplő is.

A túlélő: Rokona a „Hosszú hétvége lesz, ezért vásároljunk ötször annyi kaját a Tescoban!” ismerőseinknek. Ő is úgy gondolja, hogy a másfél-két órás film alatt étel és ital nélkül szomjan és éhen fog halni. A mozi büféjében mindenből az XL-es menüt kérni, a gigantikus popcornja és óriás kólája mellé még elraktároz egy adag ragacsos szószban megmártózó nachost,  és - persze csak a biztonság kedvéért - vesz még a legzörgősebb zacskójú cukorkás édességből, hogy a stáblista alatt is meglegyen a betevő adagja. Természetesen ezeket alig bírja el, ezért már a székek között elhullajtja a popcorn felét, szétcsöpögteti a szósz harmadát. Persze lehet, hogy csak így jelölni meg a helyéhez vezető utat a vécében sminkjét megigazító barátnőjének.

(Kép forrása: moodyeyeview.com)

A film szereplője: Általában elkésik és természetesen a sor közepére szól a jegye. A film már minimum 10 perce megy, amikor megérkezik. Ekkor slow motion technikával halad a széke felé, miközben a mozivásznon az első akciójelent pörög iszonyatos sebességgel. Rendszerint üdvözli a barátait: puszi-puszi, kézfogás, öklözés, ölelkezés és integet a másik sorban ülő kevésbé közeli ismerőseinek is. Cseppet sem zavarja, hogy a tömegjelenetben egy a sok közül, illetve, hogy kitakarja a főszereplőt, miközben az alig hallhatóan suttog valami fontosat, amire rendszerint a film további története épül. Szerencsére, ha végre leül, általában nincs vele gond.

Az analfabéta: Minden nem szikronizált filmen ott van, de sajnos nem tud megfelelő sebességgel olvasni, ezért általában lemarad a feliratok végéről. Ez önmagában nem lenne gond, de mindig a körülötte ülőktől kérdezi a film alatt legalább százszor, hogy „Mit mondott?”. Természetesen kérdésének hangereje valahogyan el kell hogy nyomja a film hangerejét, ezért kiabál, és naná, hogy mi nem halljuk rendesen a szereplők párbeszédét. (Jó, persze, olvasni kell!) Ez a típus ártalmatlan, ha legalább a fél nézőtér elválaszt tőle. Ha ilyen barátunk van, csak szikronos filmre vigyük el, különben nem elég, hogy élvezhetetlen lesz a film, még be is rekedünk a végére.

Az aktív pihenést előnyben részesítő: Nagy nehezen eldönti, hogy ma nem megy futni vagy kihagyja a kedvenc edzőterme látogatását, esetleg már letolta a kötelező láb- vagy karnapot, és beül egy moziba. Általában az akciót kedveli, de tévedésből egyszer-kétszer művészfilmeken is felbukkan. Bizonyára nagyon zavarja, hogy kihagyta a mai edzést, vagy úgy érzi, minden tétlenkedéssel töltött idő az izmai összeesésével fenyeget, ezért a film alatt is rendszeresen mozog, erősít. Mi, akik mellette, ne adj isten, előtte ülünk, ezt a székünk folyamatos rugdosásán érzékeljük. Bocsánatot nem kér, elvégre miért is, hiszen a mozgás egészséges és az egészségért csak ne kérjünk már bocsánatot?! Ha valaki annyira bátor, hogy szól neki, tuti, hogy a film végéig egy katasztrófatörténet szereplőjévé válik.

A nagybirtokos: Azt gondolja, hogy a mozi egy nagy nappali kanapéval, dohányzóasztallal és gardróbszekrénnyel. Széke szinte megközelíthetetlen, a saját és a mellette ülő pohártartójában egy-egy kóla, lába előtt közepes méretű hátizsákja, ölében popcornja, a szék karfáján a telefonja, az előtte lévő ülés háttámláján a kabátja, pulóvere, sálja. Mindenhol ő van. Sajnos rendszerint nagyon hamar – még a reklámok kezdete előtt – bent ül, így ha mellé szól a jegyed, képtelen vagy letenni az üdítőd. A székedről kedves mosoly közepette lesöpröd az áthullott kukoricadarabkákat, arrébb tolod az átnyúló ruhadarabjait (miért vesz fel valaki három pulóvert?), cipőddel belelépsz a kiömlött kólájába. Területfoglalását sajnos a film végig nem hagyja abba.

A humorral megáldott: Abban az esetben, ha vígjátékra ülsz be, még kifejezetten szórakoztató is lehet a poénokon hangosan röhögő szék-szomszéd. A végén már nem is a filmen nevetsz, hanem azon, ahogyan ő reagál az olykor rosszabbnál rosszabb, tipikusan altesti és szexuális viccekre. Ha kijössz a moziból, garantáltan azt gondolod majd, hogy ilyen jó filmet rég láttál. Azonban, ha legalább ennyire intenzíven röhög a megható részleteken vagy netán a főhős dramatikus halálán kacag fel kéjesen, az teljesen megölheti a moziélményt. Ő az, akinek a Titanic is vígjáték.

(Kép forrása: tenminutes.ph)

A jó pap: Igazából jó papnő, mert rendszerint nők alakítják ezt a szerepet. Valamilyen rejtélyes oknál fogva elkísérik a barátjukat olyan filmekre is, amelyek egyáltalán nem érdeklik őket (tipikusan ilyen a Star Wars, A Gyűrűk ura, a James Bond stb.). Mivel nem látták a megelőző részeket vagy az előzményeket, hihetetlen összefüggéstelenséget látnak maguk előtt. Az összekuszálódott szálakat megpróbálják kibogozni, ezért kérdeznek: „Ő kicsoda?”, „És ezt most miért mondta?”, „Ez most a jövőben játszódik?”, „Most hol vannak?”, „Miért vannak így öltözve?” stb. Mivel a fejében totál káosz uralkodik, előfordul, hogy magának az adott filmnek a történetét sem tudja követni, és ekkor az alábbi kérdéseket szegezi az egyre elkeseredettebb barátjának: „Ez most az a pasi, aki az előző jelenetben volt?”, „És az micsoda, amit keres?”, „Ezzel a nővel már lefeküdtek?”. Valamiért most akar tanulni, nem holtáig, hanem a film végéig. Az összecsomózódott gordiuszi tudásszálakat rendszerint csak a párja vághatja ketté, egy „Majd a végén elmondom, jó?” mondattal. Persze erre a hölgy megsértődik és „Ez egy szar film!” felkiáltással előveszi a mobilját és inkább azt nyomkodja még 100 percig. Ez a típus különösen veszélyes, ha analfabéta jó pap(nő) az illető.

A miniszterelnök: A moziba általában szórakozni mész, de van, aki nem. Igazából nem értem, hogy miért jön moziba, de szerintem még ő sem. Annyira fontos ember, hogy a mobilja állandóan világít: SMS-t ír, viberezik, ő hív, majd őt hívják, e-mailezik, megnézi a Facebookot, azon is csetel, feltölt egy képet, amit persze a legizgalmasabb jelentnél, óriási vakuvillanás kíséretében készít, és tulajdonképpen mindvégig azt csinálja, amit akár otthon is tehetne, miközben „nézi” a tévében a Kincs, ami nincset századszor. Rejtély, hogy a filmből mennyit lát, szerintem semmit, de lehet, hogy egy zseni és úgy is tud követni mindent, hogy rá sem pillant a vászonra. Miután vége, „Ez kurva jó volt!” kiáltással dübörög át a széksorok között.

A miniszterelnök testőre: Mindenhol neki kell biztosítani a helyszínt, ezért ideje gondosan ki van számolva. Miután vége a filmnek és még mielőtt a stáblista megjelenik, már felpattan és iszonyatos sebességre kapcsolva siet a kijárat felé, hogy ő érkezzen meg először. Megjelenése annyira váratlan, hogy míg te a filmélményből fel sem ocsúdva hagyod, hogy a látottak hatással legyenek rád, ő már a lábadon taposva, a térdedet lökdösve igyekszik kifelé. Ez persze téged teljesen kizökkent a helyzetből és a történet édes mámora egy csapásra elillan. (Ez a típus a színházban a darab végén már a közönség tetszésnyilánításakor a ruhatárban toporog, mert persze bankkártyával fizetett a jegyekért nem tapssal!)

A gyilkos: A korábban felsoroltak közül bármelyikük képes megölni a moziélményt, de az igazi elkövető a titokban kamerázó. Ő az, aki feltölti az ingyenes megosztókra a moziban látható filmeket. Általában senkit sem zavar, mindössze egy kivétellel. Ha a mozi dolgozói kiszúrják, persze film leáll, villany felkapcs, lehet hazamenni! Mert ki van írva, hogy nem lehet kamerázni, felvételt készíteni! Ja, persze, ez nem az, aminek látszik… És így lesz a kétórás filmből három és fél. Míg megy a huzavona, mi állunk (azaz ülünk) és várjuk, hogy az önjelölt operatőr végre kimenjen a teremből. Persze, mi már elfelejtettük, hogy a filmben mi történt a szünet előtt és már pisilni is kell.

A sort bizonyára lehetne folytatni, mindenkinek megvan a maga kellemetlenkedő szereplője.

Csak reménykedhetünk benne, hogy hátha egyszer az élet forgatókönyvírója átalakítja a karakterüket, netalántán kiírja őket a mozis jelenetekből…

Tegyük fel, hogy van egy játszótér. Ezen a játszótéren van minden, ami a jókedvhez és a kellemes időtöltéshez kell: mászóka, hinta, csúszda, homokozó.

Tegyük fel, hogy egy kellemes napsütéses délutánon öten játszanak a homokozóban (azt is tegyük fel, hogy nem szarta és pisilte össze a szomszéd lépcsőházban lakó Margó néni macskája). Nap mint nap pöpec kis homokvárak épülnek, ízletes homoksütik sülnek, mindent elnyelő gödrök ásódnak, szóval mindenki jól érzi magát, a munka közben a homokozó lakói beszélgetnek, viccelődnek, a lapát és a vödör, a kisgereblye és a kisásó igény szerint váltogatja gazdáját, attól függően, hogy arra éppen kinek van szüksége. És ez így megy a végtelenségig. Vagyis, nem, mégsem.

Egy másik kerületből átköltözik egy új lakó és az egyik délutánon ő is lejön játszani. Ő is a homokozót választja. Minden a megszokott rendben halad: várak, sütik, gödrök, satöbbi. Ebbe az idilli együttjátszásba kapcsolódik be a hatodik emberke. Ő azonban nem akar várat építeni, sütit sütni, gödröt ásni, ő inkább hadsereget csinál. Elkéri a vödröt az építészkollektívától, hogy a homokozó bal sarkán méltatlanul elhanyagolt, de ennélfogva érintetlen homokot a hadiszállásra juttassa, elkéri a szitát a sütistől, hogy a katonák csak a legfinomabb szemcséjű alapanyagból készüljenek, majd elkéri az ásót a gödrös brigádtól, hogy a szépen finomított matériából az emberformákat megtöltse, és így egyre másra készülnek el a páncéljukból kiborított zsoldosok.

És ennek nincs vége, mert újra kell a vödör, a szita, a lapát, szóval az tizedes még nem adhatja ezeket oda. A többiek meg ott állnak, mint állatkerti majmok a rács másik oldalán, várják, hogy kapjanak valamit, egy vödröt, egy szitát, egy lapátot. De toll a fülükbe, mert azok még kellenek és ezért nem kapják vissza, amit kölcsönadtak. Hiába kérik az őrmestert, hogy csak annyi időre adja vissza nekik, amíg éppen az a munkafolyamat zajlik, amikor nem kell az adott eszköz. A válasz: Nem. És miért? Csak. És kész. És még mindig ott állnak, szomorkodnak, dühöngenek, most mit tegyenek. Végül beesteledik és mindenki hazamegy.

Másnap aztán a homokhadsereg hadnagya érkezik a legkorábban, övé a lapát, a szita, a vödör, minden kérés és hercehurca nélkül. Megérkeznek a többiek is, igény a szokásos: vár, süti, gödör. Látják, hogy esélyük annyi, mint tegnap, szóval semmi. Oké, akkor megbeszélik, hogy fellépnek a századossal szemben, és jól megmondják a magukét, a saját igazukat, hogy itt nem lehet így viselkedni, mert ez itt nem szokás. Az őrnagy egy ideig csendben hallgat, majd tömör monológba kezd: Pont leszarom! hangzik és készülnek az újabb katonák szépen sorban. A többiek meg feszengnek, szorongnak és szomorkodnak. Megint beesteledik és mindenki hazamegy. De öten nem bírnak aludni, csak az az egy szuszog édesen a kiságyában pókemberes pizsamában.

Az az öt meg csak bámulja a plafonra kúszó ijesztő árnyakat és azon gondolkodik, mit tegyen holnap. Jó lenne, ha felépülne végre a vár, ha kisülne a süti, ha kiásódna a gödör.

Másnap ismét hasonló a forgatókönyv, nincs vár, se süti, semmi gödör. Elkeseredésében az egyikük kiabálni kezd, hogy az ezredes most már azonnal adja oda neki az ásóját, ami egyébként is az övé. A dandártábornok azonban jól kivédi a támadást, egy homoklabdával találja arcon a reménytelenül üvöltőt. Puff, homok a szájban, az orrban, a fülben, a szemben, mindenhol, prüszkölve, nyüszítve menekül az első építész. Természetesen ezt nem nézi jó szemmel titkos szerelme és megpróbálja ellopni a kisásót, és ha már lúd, legyen kövér, a szita is jöhet. De a vezérezredes figyel, és már szóródik a homok az angyalszőke hajba, majd egy kis belemasszírozás következik, pontosan úgy, ahogyan a cukrászlánytól látta a rétestészta készítése közben. Puff, sírás, mindenhol könnyek, a tág orrlyukakból kiles a cicakaki. Egy versenyzővel kevesebb. Na, a többieknek sem kell több, ebből aztán tanulni érdemes.

Másnap – feltételezhetően a nagy harcban megbetegedett - tábornagy otthon marad. A homokozó újra a kezdeti ötösfogaté. Most már indulhat a várépítés, sülhetnek a sütik, ásódhatnak a gödrök. Igen ám, de azért milyen jó lehet, ha nem kell várni a lapátra, ha a szita éppen nem akkor foglalt, amikor sürgős liszteznivaló van, ha a vödör pont kéznél van, amikor csak akarjuk! És az első mindent visz, a lapátot, a vödröt, a szitát és bármit, amit akar. És most ötük közül lesz valaki a tábornagy.

De persze másnapra a nagy marsall, a hadseregek tábornoka is kigyógyul a náthából és harcba indul a vödörért meg a lapátért és a szitáért meg minden más földi jóért. És lehet válogatni, hogy akkor gyere, játsszuk le a hinta előtt, hogy ki az erősebb és birkózhatunk a placcon, gyűrhetjük és téphetjük a másik Mickey egeres kabátját és összetaposhatjuk a vadiúj Minyonos nadrágját, megharaphatjuk a kezét és beleköphetünk az arcába. És valamelyikünk csak nyer és akkor az lesz a homokozó ura. És ha akarjuk, behódolhatunk neki, parancsára elmehetünk a szomszéd lakótelep homokozójához és onnan is einstandolhatjuk a vödröt, a lapátot, a szitát, sőt ráadásként elhozhatjuk a kisautó formát is, és munkánk gyümölcseként egy-két percet mi is játszhatunk önfeledten. Ha akarjuk, próbálkozhatunk az észérvekkel meg a békés együttélés előnyeinek ecsetelésével, csak vegyünk fel egy melegebb kabátot, mert a homokozó szélén való álldogálás úgy elviselhetőbb. Persze, elmehetünk a 10 kilométerrel arrébb lévő játszótérre, és reménykedhetünk, hogy ott a többiek nem ilyenek. Sőt, meggyőzhetjük magunkat arról, hogy a mászókán, a hintán, a csúszdán sokkal szebb az élet, legalábbis addig, míg az ottani úr vagy úrnő el nem kerget. És lehetünk olyanok is, akik nap mint nap újra lemennek a játszótérre a homokozóhoz, és küzdenek a vödörért, a lapátért és a szitáért, mert nem akarnak beletörődni abba, hogy ennek így kell lennie. Küzdhetünk egy békés együttélésért, a kölcsönös figyelemért, egymás megértéséért.

Csak egyet nem lehet. Azt nem lehet kérni, hogy jöjjön anyu vagy apu és védjen meg, mert ők pont a kisdiktátor szüleivel harcolnak és baromira nem érnek rá velünk foglalkozni, ez a mi bizniszünk.

Tegyük fel persze, hogy ez csak egy kis mese, mert természetesen nincs homokozó, nincs lapát, vödör és szita és természetesen mi sem járunk már a játszótérre játszani (jó, akik szülők, azok igen, de teljesen más minőségben).

De tegyük fel, hogy ezt a mesét máshogyan nap mint nap átéljük, amikor a nyolcáltalánost végzett topmenedzser főnökünk ordít velünk, hogy mennyire hülyék vagyunk; amikor a belső sávban araszolnak előttünk, mikor mi sietnénk, és ha meg akarjuk előzni, persze nyomja neki; amikor mi vagyunk az egyetlenek a százhuszonhatból, akik bevallják, hogy igen, puskáztunk a dogaírás közben és bár mindenki tudja, hogy a másik százhuszonöt is így csinált, csakhát ők nem vallották be, egyedül a mi dolgozatunk lesz egyes; amikor a Mars szeletre félretett 350 forintunkból megvesszük azt a rohadt BKV jegyet, amit persze ellenőrzéskor csak néhányunktól kérnek el, mert a többiek egy egyszerű Húzzá' má' innen anyukám! – mal lepattintják magukról a kallernőt, mint a tegnap esti vacsora köröm alá száradt májkrémmaradékát, és így tovább. És persze a „komolyabb” dolgokról, a nagy krízisekről és marcangoló tragédiákról nem is beszéltem.

Miért? Mondjátok meg, hogy miért? Miért menő a buszmegállóban ráfújni a füstöt a terhes anyukára; miért vagy faszagyerek attól, hogy az éppen felkapott szórakozóhelyen töltött kanbuli után részegen fogdosod az éjszakaival hazabuszozó lányokat, miközben senki sem szól egy szót sem? Miért érzed magad biztonságban attól, ha melletted ütnek le valakit és te úgy teszel, mintha mi sem történt volna, csak továbbmész, hogy még elérd az éppen érkező buszt? Miért jó neked az, ha kioktatóan üvöltözöl a postással, a közértessel, a tanuló pincérlánnyal? Miért jó, ha…

Tudom, hogy mindennek megvan a maga pszichológiája. De én képtelen vagyok felfogni, hogy miért arra fordítjuk a természettől kapott intellektusunkat, hogy szépen tönkretegyük a környezetünket, de persze majd az egészet felvesszük és megosztjuk a vadiúj 1 gigapixeles, 100 G-s telefonunkkal?

Miért kell mindig az asztalt borogatni, meg jól beolvasni, miért kell mindenkit kioktatni és hülyére venni, miért kell mindenkin átgázolni és eltiporni?

Miért kell bárányként farkas módjára viselkedni? Miért nem lehet beismerni, hogy ja, békében felesleges háborúzni…

(Ma apukám elmesélte Peter Norman történetét, ami úgy érzem, kapcsolódik a témához. Remélem, leszünk még úgy egy páran, hogy harcolunk akkor is, amikor néha úgy érezzük, hogy franc’, inkább hagyom az egészet…)

(A képek Szűcs Édua munkái. Forrás: https://sites.google.com/site/eduahu/)

Nincs céges telefon, céges laptop, céges autó.

Nincs légkondicionált iroda, sem béren kívüli juttatás.

Senkit sem érdekel, hogy mennek-e nyaralni, eljutnak-e színházba, moziba, kiállításra, elvihetik-e a gyereket állatkertbe, a házastársat vacsorázni az évfordulójukon.

Elvárjuk, hogy mindig lelkesek és pozitívak legyenek, ők nem fáradhatnak el, nem éghetnek ki, nem vághatnak mindent a falhoz dühös káromkodás közepette.

Nekik nem jár kitüntetés, pszichológus, extra szabadnap.

Pedig az oktatási, egészségügyi és szociális rendszer azért működik, mert ők működtetik, holott nekik nem segít senki...

Kedves Olvasók!

A most egy rendhagyó foglalkozást fogunk tartani. A mai olvasás és szövegalkotás témája a pénz lesz.

Az első gyakorlatban különböző, ismert közmondásokat soroltam fel, kérlek benneteket, hogy mondjátok el, melyik mit jelent!

A.) A pénz nem boldogít.

B.) Ki mint vet, úgy arat.

C.) A pénznek nincs szaga.

D.) Pénz beszél, kutya ugat.

Köszönöm. Most kérlek, aszerint szerveződjetek csoportokba, hogy melyik közmondással értetek egyet. Adok rá pár percet, nyugodtan át is ülhettek a csoporttársak mellé! Persze, vihetitek a széketeket is!

Hűha, hát látom, hogy a C csoportban alig férnek el azon a kis helyen, kérem a legkisebb csoportot, azaz az A-t, hogy menjen egy kicsit arrébb, hogy a többiek kényelmesen elhelyezkedjenek.

Most különböző tulajdonságokat sorolok fel, kérlek, kapcsoljátok őket a gazdaghoz vagy a szegényhez aszerint, amelyikre igaznak érzitek!

Tulajdonságok:

aljas, ambiciózus, becsületes, befolyásos, buta, hatalomra vágyó, kényelmes, korrupt, lusta, műveletlen, okos, rafinált, segítőkész, talpraesett, tanult, törtető, ügyes

Mit gondoltok, mi lehet ezeknek a párosításoknak az oka? Milyen tulajdonságokkal tudnátok még kiegészíteni?

Szóval – csak hogy jól értem-e – úgy általában, aki gazdag, arról azt feltételezzük, hogy nem becsületesen szerezte a vagyonát, igaz? Létezik-e szerintetek olyan gazdag ember, aki becsületes? És olyan szegény, aki lusta? Megváltoztatja-e a személyiségünket a pénz vagy annak hiánya és miért?

Érdekes, amit mondotok, mindenképpen elgondolkodtat.

A következőkben különböző, elképzelt szituációkat fogok felolvasni, kérlek benneteket, hogy utána vitassátok meg a csoport tagjaival, hogy hasonló helyzetben mit cselekednétek.

1. szituáció

Egy osztályban valaki ellopja a kirándulásra félretett osztálypénzt. Az osztályfőnök hiába kéri a tettest, az nem jelentkezik. Így nem marad más választás, mint lemondani a kirándulást vagy a szülőktől ismételt befizetést kérni. Az osztályfőnök szeretné megbeszélni a gyerekekkel, hogy mi legyen. Ti milyen megoldást javasolnátok?

2. szituáció

Két munkatárs sokáig együttműködésben dolgozik, az évek óta zökkenőmentesnek gondolt kapcsolat azonban megromlik, mert a főnökség egyik oszlopos tagja nyugdíjba megy és új pályázatot írnak ki a pozíciója betöltésére. Egyikőjük mindenképp megpróbálja megszerezni a plusz jövedelemmel járó állást, és úgy dönt, egyik estére személyes találkozást kér a főnökségtől. Ezen a beszélgetésen aztán megpróbálja befeketíteni kollégáját, ami visszajut annak fülébe. Mit tennétek a főnökség helyében? És mit a másik pályázó fél nevében?

3. szituáció

Egy bank a karácsony közeledtével új tévéreklámot forgat. A reklámozásért felelős csoport olyan ötlettel áll elő, hogy érdemes lenne a készülő népszerűsítő és szerződéskötést ösztönző kisfilmben egy olyan családot bemutatni, amelyben személyi kölcsönök felvételével sikerülne minden családtag vágyott ajándékát megvenni. Az aláfestő szövegre a „A családi karácsony az álmok beteljesülésével válik igazán meghitté és boldoggá, ebben segít a … bank. Igényeljen ön is mihamarabb … személyi kölcsönt, hogy az álmok valóra is válhassanak.” találták ki. Hogyan reagálnátok a csoport ötletére, ha ti lennétek a bank igazgatója?

Igen, igen, erről még sokat tudnánk beszélgetni, de sajnos az órának vége.

Nagyon örülök, hogy ilyen komolyan vettétek a gyakorlatokat és ilyen szépen és aktívan dolgoztatok.

Kérem, hogy a teremben csak az maradjon bent egy percre, aki ellopta a Louis Vuitton pénztárcámat és az American Express hitelkártyámat, a többieknek SZÜNET!

(A kép Nádi Boglárka gyönyörű alkotása, forrása: www.behance.net)

Ha nem ismernéd, nem tudnád, hogy ő egy forradalmár. Kívülről olyan, mint bárki más, nem hord sárga sapkát, sem lila cipőt, nem áll égnek a haja és nem kiabál az utcasarkon, hogy ébredjetek emberek!

Én is csak lassan jöttem rá, hogy ő más, mint a többiek.

Először az iskolából hazafelé tartó utamon találkoztam vele. Egy nagy kereszteződésben kellett átmennem, mielőtt elértem a lakótelep játszóterének „biztonságot adó” beton focipályáját. Nekünk pirosat mutatott a jelzőlámpa, megálltunk és vártunk a járdaszélen. Az addig álló autók a szabad jelzésre hamar elsuhantak mellettünk, és amikor nem jött több, én elindultam a tömeggel. De ő ott maradt, nem mozdult, nem lendült együtt a lába a többiekkel. Én átérve visszanéztem rá, még mindig ott állt, pedig nem jött egy autó sem, de ő megvárta, míg zöld lesz.

Ezután a nyári szünetben, a játszótéren láttam meg. Ott ült egy padon és napozott, arcát a fény felé fordította, szemét lecsukta és egyenletesen lélegzett. Majd hirtelen megérkeztek a Bartalóczi testvérek és telekiabálták a homokozó és a csúszda környékét. Az addig békés nyári délután felbolydult és hangos piaccá alakult, gazdát cseréltek a külföldi vakációról beszerzett rágógumik és csokoládék és a nyakba akasztható, vízálló tartóból előszedett ragacsos papírpénzek és maszatos forintok. Azonnal be akartuk falni a mentás csokoládét, megízlelni a sárgadinnyés rágót. Az idegen nyelvű, színes papírok és különleges csomagolások a zsebekbe kerültek, de az alufólia érdektelenül szállt a tépőzáras cipőink közé. Miután mindent megettünk, elindultunk felfedezni a szomszéd lakótelep játszóterét is, elfoglalni a hintákat és mászókákat, mielőtt azok lakói megérkeztek. És akkor ő is elindult velünk szembe, összeszedte utánunk a szemetet. Néhányan hátrafordultunk és kinevettük.

Télen apámmal mentünk a kórházba a beteg nagyanyámhoz, amikor felszállt a trolira. Apám kibámult az ablakon, én viszont nem tudtam levenni a szemem róla. Hosszú, sötétbarna kabátját átáztatta az eső, nadrágja alja sáros volt a felcsapódott latyaktól. Hosszasan keresgélt a zsebében, megnézte a jobban, majd a balban, a belsőben, és már a következő megállót is elhagytuk, amikor a hátsóban meglelte, amit keresett, kihúzta a kis papírdarabot és a lyukasztóba tette, a kallantyút meghúzta, majd átnézett az apró hiányokon. Két megállóval később leszállt, mi a végállomásig utaztunk.

Nagyanyám halála után egy ideig sokszor voltam egyedül délutánonként. Az iskola után bevásárolni mentem, a kezemet húzta a szatyor, kis fehér hurkákat vésett a tenyerembe a nejlonfüle, és nagyon igyekeztem haza, mert még sok volt a leckém és másnap témazárót írtunk. A lépcsőházban megálltam a postaládák előtt, hogy kivegyem a nekünk címzett küldeményeket, amikor megláttam, hogy valami fénylik a földön a neonlámpák élesen satnya erejében. A lift felől léptek hallatszódtak, és a lépcső tetején megjelent ő, felmosóval és vödörrel a kezében. Rám nézett és mosolygott. Kifolyt a tej, mondta és törölgetni kezdte a padlót. A tiéd is, nézett rám újból és akkor láttam, hogy a tej átáztatta a zacskót és kicsepegett. Siess fel, majd feltörlöm, szólt rám,, és én még csak egy halk köszönömöt sem tudtam kinyögni, mert borzasztó dühös lettem, hogy minden tönkre ment a szatyorban és mehetek le újra a közértbe.

Felnőttként, mikor anyámékat látogattam meg, a lépcsőház előtt könyvek álltak magas tornyokban, kicsik, nagyok, vastagok és vékonyak, szépirodalom és filozófia. Felvettem egyet és kinyitottam. Ez a könyv … tulajdona. Nem volt kitöltve. Visszatettem az egyik oszlop tetejére.

Otthon megkérdeztem, miért van ennyi könyv a járdán. Anyám megállt egy pillanatra, miközben megkavarta a paprikás krumplit, meghalt valaki a házban és a rokonoknak nem kell, válaszolta. Nem esett jól aznap az ebéd, pedig ugyanolyan finom volt, mint máskor. Tudtam, hogy ő halt meg. Sajnáltam, hogy az, ami az övé volt, az, ami ő volt, most az utcán hever. Pedig nekem ő volt az egyik igazi forradalmár. Hazafelé elvettem egy könyvet, és bár azóta már költöztem néhányszor, még mindig itt van a könyvespolcomon.

(A kép forrása: www.flickr.com)