17 éves voltam, amikor (szülői engedéllyel!) tetováltattam magamra. Most elmúltam 30, és bánom, hogy anyám nem vágott jól pofon és térített el a tervemtől. (Oké, lehet, hogy nem sok eredménye lett volna, mert 18 évesen titokban akkor is megcsináltattam volna, mint gimi első osztályában a piercingemet).

Hogy miért bánom, hogy rajtam van?

Nem, nem azért, mert a minta, amit ábrázol, már nem mond nekem semmit.

Nem is azért, mert jól elcsúfított.

Azért sem, mert olyan helyen dolgozom, ahol takargatnom kell.

És semmilyen egészségügyi problémám sem lett belőle (legalábbis eddig még nem).

Hogy miért csináltattam? Mi vezetett odáig?

Már 12 éves korom óta bújtam az apukám angol nyelvű tetováló magazinjait, és nagy örömére, ki is vágtam a nekem tetsző mintákat, ábrákat. Míg a hozzám hasonló lányok Backstreet Boys és Peter André plakátokat és újságcikkeket ragasztgattak a füzeteikre, könyveikre, szekrényükre, az én szobám ezekkel a színes és fekete-fehér művészi alkotásokkal lett tele.

Viszonylag hamar tudtam, hogy milyen mintát szeretnék és miért. Nem öncélú kitűnni akarás volt a célom, hanem olyan önkifejezési forma választása, ami akkor még egyáltalán nem volt trendi. Sőt, tök hülyének néztek!

13 éves koromtól a rajzórákon a banán-narancs kompozíció helyett a vágyott tetoválásom részleteit gyakoroltam és tökéletesítettem (majdnem meg is buktatott a tanár).

A zsebpénzemen a suli büféjében nem csokis-kókuszos fánkot (pedig arra is nagyon vágytam), a sarki trafikban nem Bravo magazint vettem, hanem félretettem, gyűjtögettem, hogy összejöjjön annyi, hogy végre elmehessek egy szalonba és ott megrendeljem, amit szeretnék.

1999. május 24.

Kedves Naplóm!

Végre megvan a tetoválásom, annyira örülök neki!

Aztán végre – hosszú évek szüleimre gyakorolt nyomása és nyaggatása eredményeképp – beleegyeztek a tetoválásba, mert látták, hogy imáik nem hallgattattak meg és tervemtől nem tántorított el semmi.

Szegények, pedig ha most lennék annyi idős, mint akkor, eszem ágában sem lenne tetoválást csináltatni.

Hogy miért?

Hozzátartozik a tényálláshoz, hogy alapvetően olyan tinédzser voltam, aki nem szeretett beleolvadni a tömegbe (persze minden tini ilyen, vagy legalábbis ilyennek gondolja magát), ami akkor divat volt, az nagyon nem érdekelt. (Tényleg fura voltam, még a kötelező olvasmányokat is szívesen olvastam és a rendhagyó irodalom órán egy tetszőlegesen választott verselemzésnek a Tankcsapda Jönnek a férgek c. számát választottam.)

És talán valahol itt van a kulcsa a dolognak, valami különleges és egyedi dolgot éltem meg akkor a tetoválás révén. Abban a két órában, amíg készült, azt éreztem, hogy egy olyan vágyam teljesül, amelyre éveken keresztül készültem, amiért sokat tettem. Úgy éreztem, a külsőm ilyen formájú megváltoztatása jól kifejezi a személyiségem és annak esszenciáját.

Akkor még nem csili-vili, flancos szalonok jóképű, OKJ-s rajztanfolyamot végzett sármőrjei hívogattak be az utcáról, hanem körúti bérházak sötét földszinti lakásai előtt üldögélő, Charles Bronson-arcú, cigiző, ősöreg tetoválóművészek kérdezték, hogy mit akarok itt.

Akkor még a tetoválásnak volt valami misztikus underground életérzése, nem mindennapi kenyér volt, amit csak úgy leveszel a polcról.

Akkor még nem voltak televarrva a babakocsijukat tologató anyukák, a konyhában almás pitét sütő nagymamák, a krétaporos köpenyű technikatanárok, az öltönyös, bunkófonnal járkáló brókerek, a modelleikkel flörtölő fotóművészek és a hazánkat képviselő birkózók sem.

Ha ma lennék fiatal - ugyanazzal a személyiséggel és érdeklődéssel, mint  sok évvel ezelőtt - egyáltalán nem találnám meg a tetoválásban azt az egyediséget és különlegességet, a divathullámtól való elszakadást, azt az alternatív (de egyben igényes) önkifejezési formát, amit akkor kerestem.

Ha ma lennék fiatal, azt gondolnám, hogy a tetoválással egyike lennék annak a sok ezer egyforma klónnak, akiket nap mint nap látok. És akik abban a paradox hitben élnek, hogy a tetoválástól egyediek lettek és kitűntek a tömegből.

Ha ma lennék fiatal, magasról lesz**nám David Beckhamet, Angelina Jolie-t és társaikat, hogy milyen és mennyi tetoválásuk van, hogy ők ettől menők-e vagy sem.

Ha ma lennék fiatal, sajnálnám azokat a lányokat, akik a csuklójukon, az oldalukon, a lábfejükön és úgy egyébként mindenhol, Oravecz Nóra és Paolo Coelho szintű bölcsességeket, babarózsaszín masnikat, még egy női retikülben is elrejthető, aranyszínű mini-revolvereket, cirádás, barokk kalitkából szabadult madarakat és egyéb különleges és rendkívül egyedi mintákat, formákat, rajzokat viselnek.

Ha ma lennék fiatal, sajnálnám azokat a fiúkat, akiknek az alsó lábszárát beborítják a nonfiguratív (jaj bocs, tribal) tetkók, akik az éppen aktuális sport/zene szupersztárhoz hasonlóan nyaktól bokáig ki vannak varrva, akik a pózolós-feszítős profilképükön a műkajás-pufiporos diétától megnőtt jobb karjukkal felhúzzák az atlétájukat, hogy a kockás hasizmaik mellett megmutassák a több sornyi latin/angol/német/olasz/francia/spanyol feliratukat, mert nekik eszük is van, nem csak erejük.

Mert akkor tudnám, amit én akkor még nem, hogy ők - velem együtt - a 2000-es évek bundesliga frizuráját, a tetoválást viselik.

2015. július 6.

Kedves Naplóm!

Végre Balatonon vagyunk! A fürdőruhából kilátszott a tetoválásom, annyira nem örülök neki!

És sajnos azt gondolom, hogy a tetoválás mégannyit sem jelent, mint a trapéznadrág és a gombafrizura. Mert azokat legalább nem lehetett viszontlátni a szüleinken, nagyszüleinken meg a jógyerekeken.

(A kép forrása: theskiny.com)

Kedves Hölgyeim és Uraim, kedves Nők, Lányok, Asszonyok, Férfiak és Fiúk!

Engem ért az a megtiszteltetés, hogy eme jeles eseményen, a 1. számú bátonyterenyei könyvszaküzlet író-olvasó találkozóján egy rövid köszöntőt és bevezetőt mondhatok.

Bevallom, könnyű a feladatom.

Könnyű, mert az itt megjelent szerzőket valamiért szeretem, és így könnyű róluk beszélnem.

Tudom, hogy már előttem sokan, sokféleképpen és régóta dícsérték e remek írók erényeit és sikereit, de remélem, beszédemmel és önvallomásommal hozzá tudok majd tenni valamit ehhez a szép listához.

És akkor térjünk a tárgyra, amiért tulajdonképpen itt vagyunk.

Engedjék meg, hogy egy általános méltatás helyett személyes példámat tárjam önök elé.

E két kedves és - nem utolsósorban tehetséges - fiatalnak sokat köszönhetek. Másokhoz hasonlóan én is a szokásos mókuskerékben éltem, és nem gondolkodtam el azon, hogy lehetne ez másképp is. Nem voltam különösebben boldog vagy elégedett az életemmel, sokszor éreztem magányosnak és kívülállónak magam. Úgy éreztem, körülöttem mindenki okés, csak én vagyok egy értetlen hülye. Képtelen voltam beilleszkedni abba a világba, amelyet ma élünk. Nem szeretném továbbragozni a dolgot, de a velük való megismerkedésemnek köszönhetően visszakaptam az önbizalmam, elfogadtam az életem, önmagam. És ez az ő munkásságuk eredménye és ezért örökké hálás leszek nekik.

Amikor a Facebook üzenőfalamon egyre több ismerősöm osztotta meg a méltán híres, fiatal szerzőink gondolatait és tanácsait, elgondolkodtam, hogy vajon nekem is meg kell-e néznem a videókat, bele kell-e olvasnom a regényeikbe, ki kell-e nyomtatnom és a hűtőre ragasztanom az aktuális élethelyzetemhez passzoló "így csináld..." és "7+1 dolog, amivel..." írásaikat?

Minél többet olvastam őket, a véleményem és az elhatározásom annál határozottabb lett.

Rájöttem, hogy - bár nem állítják, hogy írásaik szépirodalmi igényességűek - van, ami még nekem is sok. És bármennyire is igyekszem, képtelen vagyok öt percnél tovább olvasni valami olyat, amitől az agysejtjeim azonnali, tömegesen elkövetett öngyilkosságba kezdenek. És ez örömmel töltött el, mert ekkor éreztem, hogy nekem nem elég az a posványos faluvégi halastó nyáresti melege, amit ezek az írások nyújtanak.

Rájöttem, hogy nem vagyok sem eltévelyedett, sem önmarcangoló, sem lelki nyomorék, hanem időnként szomorú vagy fáradt vagy dühös. Természetesen reagálok az élethelyzetekre és talán van annyi eszem, hogy felismerem, ha elakadtam, és akkor nem a XXI. század világvallásának, a pszichológiának az áltudományos és önjelölt papnőjétől, akarom mondani life-coach-ától kérek szakszerű segítséget.

Rájöttem, hogy fejlett a szövegértésem és ki merem mondani, ha valamit nem értek vagy ha hosszú szövegeknek semmi mondanivalóját nem látom, ha visszakérdezek "És ez mit is akar jelenteni?" vagy "És akkor?".

Rájöttem, hogy nem lehet kilóra megvenni, nem lehet lekurvázni és öntörvényű picsának, nyomulós, felkínálkozó és visszataszító némbernek nevezni, mert engem nem hatnak meg ezek a semmitmondó és a sikerért összedobált, öncélú "nagy" szavak.

Rájöttem, hogy hálát adhatok az égnek, hogy tinédzserként nem ezekből a regényekből "tettem össze" álmaim férfiját, mert akkor koppantam volna, mint bogár a szélvédőn. És nincs szükségem defibrillátorral bebikázott, szikrákat hányó kognitív soft-pornó csemegékre sem, mert a vágyaimat és a testi-lelki intimitást, mondom intimitást, szerencsére van kivel megélnem.

Rájöttem, hogy nem hiszek abban, hogy várjam a csodát és az egész csak annyi, hogy nyissak felé, meg dobáljak ki pár régi kacatot és akkor lesz hely az új, fantasztikus dolgoknak. Mert én - akárcsak Bihari Viktória - a munkában hiszek, abban hogy tennem kell azokért, amiket szeretnék és ezt nem tudom néhány tessék-lássék rendrakással elintézni, mert ez ennél több, változtatni kőkemény meló.

Rájöttem, hogy eszem ágában sincs 3000 forintért venni egy születésnapi köszöntést, csak azért mert Levi írta, hogy nincs az a pénz, amiért a telefonom Nóri életbölcsességeivel díszíteném.

És mikor ezekre rájöttem, már fikarcnyi kétségem sem volt afelől, hogy ebben a világban egyike vagyok annak a néhány igényes hülyének, aki széttárja a kezét és azt mondja, hát ezek meg mit csinálnak úgy igazán? És hová lettek a "igazi" művészek?

Leszarom, hogy egy író hogy néz ki, mert szerintem Mikszáth, Móricz, Esterházy, Radnóti, Shakespeare, Bulgakov, Salinger és többiek is "szexik". Kérem, próbálják ki, bújjanak ágyba egy jó könyvvel!

Összegezve hát, hálával és köszönettel tartozom az itt megjelent Oravecz Nórának és Lakatos Leventének, amiért bejegyzéseikkel segítettek elfogadni, hogy nincs esély egy új, sallangoktól mentes, igényes közéletre, de önbizalmat adtak, mert rájöttem, különleges kívülálló vagyok.

És akkor át is adnám nekik a szót.

Köszönöm a figyelmet!

Kedves Anya!

Biztosan meglepődsz azon, hogy írok neked, mert nem szoktam.

Ma csoportfoglalkozás volt a könyvtárban, de én nem akartam menni, mert hülyeségnek tartom az ilyen agyturkász handabandákat. Persze nem lóghattam el, lebuktam, hogy a vécében bujkálok, így kénytelen voltam részt venni a beszélgetésen.

Ma a csaj, mármint a pszichomókus, azt a témát hozta, hogy beszélgessünk azokról a személyekről, akik fontosak nekünk, akikhez majd egyszer hazamehetünk. Hát nekem csak te vagy és sokat meséltem a többieknek meg persze a csajnak rólad. Azt mondták, hogy elég király lehetsz.

Aztán a többiek is meséltek, főként a szüleikről meg a barátaikról, volt, aki a gyerekéről. De ezekre már nem annyira emlékszem, mert utána már csak rád gondoltam meg a legutolsó találkozásunkra.

Tudod, múlt hónapban, amikor belekeveredtem abba a verekedésbe és te a monoklimat meg a felkötött kezemet láttad és sírva fakadtál. Akkor nagyon cikinek tartottam, hogy te sírsz, mert hát légy erős, ne mutasd a gyenge pontod, különben szétszednek.

Aztán rájöttem, hogy te kint vagy én meg bent, és rád nem azok a szabályok vonatkoznak, mint rám. Neked szabad sírnod. Persze azért légyszi legközelebb ne tedd, szólok előre, hogy kihúzták a bölcsesség fogamat és most az egész pofám fel van dagadva és elég ijesztően nézek ki és lehet, hogy még a jövő héten, mikor újra jössz, akkor is ilyen lesz.

Szóval, na nagyon nehéz összeszednem magam. Te vagy az egyetlen, aki látogat és egyetlen alkalmat sem hagy ki. A pogácsa is finom, amit szoktál küldeni, a szobatársam is meg szoktam kínálni, azt mondja, hogy az ő anyja nem tud ilyen jól sütni és köszöni.

Várom, hogy meglátogass, de abban az egy órában nem tudok mit mesélni. Itt bent nem történik semmi különös. Próbálunk tanulni, néha focizunk az udvaron, dumálunk és ennyi. Nálad sem hiszem, hogy sok dolog történik, dolgozol és kész, meg engem látogatsz és nekem sütsz.

Géza bá’, tudod, akit a múltkor be is mutattam, mikor itt voltál, azt mondja, hogy tanuljak, mert van hozzá eszem, hogy megváltozzak és legyen belőlem valaki. Kár, hogy apa sosem mondott nekem ilyesmit. Akkor lehet, hogy tényleg tanultam volna.

A házban, ahol lakunk, a többi gyerek már mind továbbtanul, igaz? Te vagy az egyetlen, aki szégyenkezik, akinek egy link senki lett a gyereke, aki egyetlen iskolai ünnepségen sem lépett fel, akinek nem volt ballagása. De emlékszel, amikor vittem neked azt a nyakláncot ahelyett, amit apa letépett rólad karácsonykor? Oké, azt is loptam, de szeretetből, mert láttam, hogy megsirattad a régit.

Próbálok bizonyítani neked, mert itt tanulok, csak néha nehéz, meg a többiek kérik, hogy a füzetből tépjem ki a lapokat, hogy cigipapírt csináljanak belőle, és ha nem viszek nekik, elveszik a kávéadagom, amit hozni szoktál.

Na mindegy, béna lett ez a levél, lehet, hogy inkább összetépem. Majd még meglátom.

Puszi: Kálmán

Tököl, 2015. október 1.

Rohanok, a tüdőm izzik, kapkodva veszem a levegőt.

Próbálok ebben a szörnyű kínzóeszközben, ebben a kurvás magassarkúban futni ezen a rohadt macskaköves úton. Fel is törte a lábam, de én vagyok a hülye, mert ki akartam csípni magam az esti randira. Egy zacskóban kellett volna magammal hoznom a táskámban, elég lett volna a meló után átvennem. De én divatozni akartam, meg bebizonyítani annak a mindig tiptop és trendi Anettnak, hogy én is tudok csinos lenni, hiába mondja, hogy fiús vagyok.

Hú, már nagyon töri a lábam! Na jó, egy kicsit lassítok, csak pár percet, addig előkeresem a táskámból a hajgumit és összefogom a hajam, mert arra sem volt időm reggel. Nem találom!

Na basszus! Most szedhetem össze a járdáról a müzliszeleteket, a papírzsepkendőket, a noteszem, a fogamzásgátlót, az esernyőmet... Gyorsan, gyorsan, mert elkések!

Nem kellett volna reggel olyan sokáig sminkelnem. Persze, ha hamarabb megtalálom a YouTube-on azt a videót, amelyben a csaj megmutatja, hogy kell füstös szemet csinálnom magamnak, most nem lennék ekkora késésben. Na mindegy, ez is a hülye pasik miatt van.

Oké, most már látom a metrót, innen csak 20 perc! Gyorsan a mozgólépcsőre, ja basszus, tudom tudom, jegyeket bérleteket! Oké, oké, keresem!

Á, megvan! Mi, ja ez a kondibérletem, ja és ez is lejárt?! Hát igen, újévi elhatározás, életmódváltás meg ilyesmik. Igen, közben keresem. Oké, félreállok, nem tartom fel a sort.

Na, mondtam, hogy meglesz! Tessék!

Rendben, most már tényleg a mozgólépcsőn vagyok, próbálok előresietni, hátha ezzel is nyerek egy-két percet.

Elnézést, sietnék, kösz, bocs!

Na basszus, beragadtam. Oké, végülis nem ezen a pár másodpercen múlik. Á, mi ez?

Ja, semmi gond Anyuka, csak a kisgyerek meghúzta a hajam. Mi? Ja, persze, hát hogyne, arrébb állok.

Na, most már tényleg itt a cél, csak el kell csípnem a legközelebb érkező metrót. Szlalomozok egy kicsit a peronon, nekem hátul kell majd leszállnom. Még másfél perc. Most van egy szusszanásnyi időm! Mit is kell ma csinálnom először, ha beérek? Ja igen, lefénymásolni a holnapi marketing értekezlet anyagát, összefűzni, mert a titkárnő fél a spirálozótól; a tegnapi konferenciabeszélgetésről jegyzetet készíteni...

Á, már itt is a metró! Ez az ajtó pont jó lesz. Igen, igen, nem lehetne egy kicsit sietni a leszállással?! Mi? Ja persze, segítek a húzós kocsit átemelni, tessék csak jönni! További szép napot önnek is! Basszus, hé, én álltam itt előbb, ne tolakodjatok, hé, ne már...

Azt hiszem odacsukta a szoknyámat a metróajtó! És a következő állomástól már a másik oldalon nyílik. Oké, hidegvér, nyugi, csak alig feltűnően próbáld kihúzni, majd csak lesz valami.

Ciki ezért megnyomi a vészcsengőt? Oda sem tudok lépni a beszélőhöz, hogy elmondjam, mi a vészhelyzet. Kérjek meg mást, például ezt a kedvesnek tűnő urat itt mellettem? De mit mondjak? A szoknyám... becsípte... Még a végén azt hiszi, ki akarok kezdeni vele. Pláne ebben a kurvás magassarkúban. Nem, mást kell kitalálnom.

Csak erősen megrántom és kész! Mi? Ja, hogy még ezen az oldalon nyílik?! Igen, persze, tessék jönni, nyugodtan tessék belémkapaszkodni, addig megfogom a néni botját és segítek beszállni.

Na, hol is hagytam abba, hogy mit kell még elintéznem... Ja igen, fénymásolás, jegyzet, ja és lefordítom a dán partner szerződését, mert az a "nyolcáltalános" főnök utoljára az ovis angolon tanult nyelveket. Ja és a Heni helyett is nekem kell összesítenem az elmúlt évi eladásokat, mert még mindig képtelen Excelben függvényeket alkalmazni, hiába mutattam meg neki háromszor, az autoszum neki kvantumfizika.

Persze, gyertek csak, én is voltam szörnyű sorsú iskolás, nagy hátizsák, sok tankönyv. Oké, ez most a gyomrom volt, de legalább nem kented el a sminkem miközben átdobtad a válladon a tornazsákod. Ühüm, szóval Géza bá egy geci és Hajni néni köcsög, mert csak, és a tegnapi nap legnagyobb királya a Seres Misi, aki annak a buzi Mátyási Palikának megmondta, hogy egy lúzer.

Helyezkednem kell, mert ha kinyílik az ajtó, ezek benyomulnak és akkor fent maradok, mint a múltkor, amikor nagyon rosszul voltam, és csak a következő megállónál tudtam leszállni, de akkor azonnal belehánytam a kukába, persze akkor nem volt nálam zsebkendő.

Oké, rajtállás, és eldördült a szignál... Gyertek ti törökök, de én kitörök, mint Zrínyi! Mi? Ja? Hogy én jöjjek? Te megvársz?

Köszi, köszi, hogy félreálltál és megvártál!

Mi? Futnom kellene... Nem, végülis nem ezen a pár percen múlik.

Basszus, félreállt, megvárta, míg leszállok!

Mit is kell csinálnom, ha beérek? Mi, ja nem, még meg kell vennem a HR igazgató reggelijét, basszus, ezt majdnem elfelejtettem!

Basszus kösz, hogy megvártad míg leszállok! :)

(A kép forrása: www.wallpape.xyz)