Volt a cirkuszban egy szám, amit sosem kedveltem, a bűvész és a mutatványai. Ha ő következett, inkább kimentem a büfébe és vettem valamit, amit aztán a folyosón ettem meg, míg ő odabent átverte a naiv nézőket.

Amikor először láttam a porondon, még fiatal volt, atletikus és nagyon elegáns. Ha máshol találkoztál volna vele, azt hihetted volna, hogy egy rafinált ügyvéddel vagy egy gazdag bankárral hozott össze a sors, mert annyira magabiztos és határozott volt, úgy érezted volna, ez az ember aztán tudja, mit akar.

Már rögtön az első fellépésénél sikerült rabul ejtenie az ismeretlen közönséget. Úgy tűnt, szinte beléjük lát, tudja, mi kell nekik és eszerint mutatta be a mindenki által jól ismert attrakciókat. Természetesen klasszikus kártyatrükkökkel melegítette be a nézőket, majd az üres, ébenfekete cilinderből húzott elő egy hófehér nyulat, miközben a tömeg olvadozva sóhajtott fel, zakóujjából virágcsokrot rántott ki és odaadta az első sorban ülő búzakék ruhás hölgynek, az előadása fénypontján pedig könnyed mozdulatokkal fűrészelte ketté az esetet mit sem bánó mosolygós asszisztensét. Hiába tudta már mindenki, hogyan működnek ezek az ősrégi csalások, mégis imádták, és ez inkább a bűvész személyének, nem pedig a technikájának és eredetiségének volt köszönhető.

A fiúk rezzenéstelen arccal figyelték a kártyatrükk minden mozzanatát, hogy másnap megmutathassák az iskolában, remélve, hogy kihasználhatják a rövidke hírnév előnyeit és beválasztják őket a focicsapatba, a kamaszlányok rajongtak a rémült nyuszit megmentő sármos ifjúért és azt képzelték, hogy egyszer nekik is ilyen udvarlójuk lesz, a fiatal anyukák mindig is ilyen figyelmes házastársról álmodoztak, a férjek pedig lenyűgözve nézték, milyen jól bánik ez a ficsúr a nőkkel.

Akkoriban még az erőművészek voltak a legnépszerűbbek, de én már tudtam, hogy ebből a bűvészből hamarosan trónbitorló válik. Volt valami megmagyarázhatatlan erő benne, ami egyszerre volt csodálatra méltó és taszítóan ijesztő.

És úgy is lett, ahogyan gondoltam. Nem kellett hozzá sok idő és a bűvész repertoárja fokozatosan bővült, előbb a táncoló asztal, majd az összecsomózott kötél kibogozása, később az „önként” vállalkozó eltűntetése is helyet kapott az előadásában. Sikere pedig egyre nagyobb lett. Tódultak a tömegek, hogy lássák a varázslót, aki ilyen fiatalon maga mögé utasította cirkuszi kollégáit.

Rajongótábora növekedésével együtt a stílusa egyre elbűvölőbb és lehengerlőbb lett, bármit megtehetett az emberekkel. A 25. jubileumi fellépése alkalmával egészen addig merészkedett, hogy elkérte az egyik apuka pénztárcáját, amit méregzöld füst és ezüstszínű villanás közepette egy másik (számunkra ismeretlen) helyre varázsolt. Az emberek felállva tapsoltak, még az „átvert” apukának a gyerekei is, akik abban reménykedtek, hogy a szüleik a megtakarított pénzükből a szünetben vattacukrot és nyalókát vásárolnak majd nekik. De akkor már nem számítottak ezek a haszontalan kívánságok, mert a varázslat, amelyet láttunk, egy másik, egy jobb világot teremtett nekik, amelyben azt hitték, jobb élni. Hogy előkerült-e utána a pénztárca? Azt nem tudom, de mindmáig vannak kétségeim, mert amikor mi hazafelé utaztunk a villamoson, láttam az apukát a gyerekekkel gyalogolni, és nem tudom, hogy tényleg így akarták-e vagy nem volt pénzük buszjegyre.

Néhány év múlva a cirkusz műsorrendje is megváltozott, a légtornászok, az artisták, a zsonglőrök és a bohócok egyre kevesebb időt kaptak, az este nagy részében a világhírű bűvészt láttuk és figyeltük, aki sikereinek köszönhetően akkor már bizonyára nagy jómódban élt. Már nem a cirkusz mellett lakott az elődjétől megörökölt, kopott sátorban, hanem messziről, hosszú, fekete autóval érkezett fellépéseire. Kis pocakot is növesztett és a haját sem simította mindig akkurátusan hátra, szmokingján itt-ott egy-egy zsírpecsét látszott.

De ez nem befolyásolta töretlen népszerűségét. Az emberek még mindig imádták. Az este végén a hátsó kijáratnál férfiak és fiúk egymást taposták egy kézfogásért vagy autogramért, a nők virágcsokrokat dobáltak neki a porondra, a gyerekek süteményeket sütöttek neki és kamaszlányok ezrei írtak felajánlkozó szerelmesleveleket számára.

A siker könnyen jött és nem pártolt el tőle. Ebben a szellemben és ennek megfelelően alakította a bűvész a további előadásait, egyre kevesebb volt a füst, a villanás és a robbanás, egyre többször lépett a színpadra úgy, hogy zakóujjából kikandikált a virágcsokor, egyre többször láttuk a táncoló asztal terítője alatt a merevítőket, vettük észre a rejtett csapóajtókat és tükröket, egyszer még a nyúl is kiugrott a rejtekhelyéről és átszaladt a porondon, mielőtt kirántották volna a kissé megkopott cilinderből. A közönség lelkes tagjai rohantak utána, nehogy megszökjön.

De ez nem változtatott semmin, az embereket már nem érdekelték az attrakciók, az illúziók, a mutatványok, csak a bűvész személye. Csak az számított, hogy estéről-estére lássák őt. Azt az embert, aki addigra már bizonyította számukra, hogy képes a fizika törvényszerűségeit megváltoztatni, a józan ész kereteit kitolni, a világot jobbá tenni. És ebben volt valami érthetetlen, amelyre akkor még nem, csak jóval később, a perecárussal történtek után jöttem rá.

Amikor kisgyerekként először jártam a cirkuszban csak sós perecet lehetett kapni, ami egyáltalán nem érte meg az árát, mert száraz volt és élvezhetetlenül sós. Ezt mindenki tudta, de aki úgy érkezett a cirkuszba, hogy perecet akart enni, csak ilyet kapott. Ez a kellemetlen élmény jó időre elvette a kedvemet a vásárlástól, helyette csokoládét vagy robbanós cukrot vásároltam.

Egy évvel később azonban észrevettem, hogy az öreg perecárus helyett a fia ül a standnál, és úgy döntöttem, teszek egy újabb próbát. És nem csalódtam, a perec omlós és friss volt. A következő előadás alkalmával ismét felé vettem az irányt és láttam, hogy a választék is bővült, a sós mellett sajtos változatot is lehetett kapni. Abból is vettem egyet és ebben sem csalódtam. Az évek során egyre nagyobb lett a kínálat, különböző ízesítésű és összetételű, méretű és formájú perecek sorakoztak a pulton, amelyek mindig finomak és frissek voltak.

Egyik alkalommal, amikor ismét a bűvész száma következett, kijöttem a nézőtérről és szóba elegyedtem az árussal, hogy elüssem az időt. Mikor úgy éreztem, hogy kellően összebarátkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy miért döntött úgy, hogy változtat apja korábbi sós és száraz perecén. Rám nézett és azt mondta: "Érthetetlen számomra, hogy valaki csak azért nem törekszik jobbra, mert a többieknek a rossz is elég." Majd elhallgatott és többet nem szólt hozzám.

Tudtam, hogy megbántottam, ezért visszamentem a helyemre és megettem a tökmagos perecet, miközben azt figyeltem, hogyan tör szét egy arany karórát a bűvész.

Néhány hónappal az eset után elköltöztünk egy másik városba. A régi barátaimtól hallottam róla, hogy a bűvész felvásárolta a cirkuszt és bűvésziskolát nyitott mellette. Még sokáig láttam a hirdetéseit az újságban.