A poszt apropóját a D. Tóth Krisztának és a HVG-nek szeretettel c. írás adta, melyet egy ismerősöm lájkolt és osztott meg a Facebook oldalán, így olvastam el én is (http://valasz.hu/publi/d-toth-krisztanak-es-a-hvg-nek-szeretettel-116738).

Bódis András – a szerző – három korábbi cikkre, posztra (egyik a HVG-é, a másik D. Tóth Krisztáé, a harmadik Sárosdi Virágé) reagálva mondja el a véleményét.

A téma főként a kormány gyerekvállalás ösztönzése céljából indított „Testvérben az erő” kampánya körül forog, amelyben azt a tételt mondják ki, amely szerint: „Akinek testvére van, felnőttként is segítőkész. Jól teljesít versenyhelyzetben. Akinek testvére van, felnőttként is önzetlen. Ne feledd, egy testvér a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz!”

Ez is megér egy misét, de én most mégsem erről szeretnék beszélni, hanem arról, ahogyan Bódis András próbálja megfontolásra javasolni női „kollégáinak”, hogyan érdemes erre a reklámra tekinteniük, ahelyett, hogy kifejezik nemtetszésüket és felháborodásukat.

Főbb megállapításai a következők:

  1. Az állampolgárok a mindenkori kormány számára statisztikai adatok, a gyermekeink közjavak.
  2. Azért tartjuk az államot, hogy nagy egészben, távlatban gondolkozzon, tehát az állam „észvezérelt”. Az ész pedig azt diktálja, hogy legyenek gyerekek, mert ez gazdasági szükségszerűség.
  3. Az államnak nincs, nemigen lehet lelke. És nem is érdemes így tekinteni rá.
  4. „Nem érdemes a saját élethelyzetünk alapján megítélni egy kormányzati reklám erkölcsösségét. Az ugyanis nem erkölcsös akar lenni, hanem hatékony – társadalmi-gazdasági értelemben.”

Félreértés ne essék, értem én, hogy miről beszél, milyen nézőpontból tekint a kérdésre Bódis András, csak nem tetszik. Hogy miért?

  1. Szerintem úgy lenne helyes, ha a mindenkori kormány számára nem csupán statisztikai adatok lennénk, hanem olyan megbecsült és tisztelt állampolgárai és honfitársai is, akik megérdemlik, hogy ne kizárólag társadalmi-gazdasági szempontból nézzenek rájuk/ránk. Ha egy „állam” emberségesen, figyelemmel és toleranciával közelítene a tagjaihoz, akkor olyan politikát folytatna, amely folyamatosan közelítene a jólét és elégedettség felé. Úgy lenne helyes, ha a gyermekinkre a sajátjaként is tekintene, azaz olyan mérhetetlen szeretettel, maximális elfogadással, folyamatos támogatással, amely biztosítja, hogy egészséges és kiegyensúlyozott felnőttek váljanak belőlük, ehhez pedig megteremtené és fenntartaná a megfelelő egészségügyi-szociális-oktatási-nevelési hátteret, amelyet folyamatosan fejlesztene és tökéletesítene.
  2. Úgy lenne helyes, ha az állam mindenki nagy egészében és távlatában gondolkozna, nem csak a mindenkori kormány tagjainak biztos (főként anyagilag stabil) jövőjén. Úgy lenne helyes, ha az állam felismerné, hogy a nagy egész jövője a jelen döntésein is múlik. És, ha úgy látja jónak, hogy szükség lenne még több gyermek születésére, akkor azon gondolkodna, hogy mit tudna tenni ennek érdekében és nem azon, hogy az állampolgároknak mit kellene tenniük, hogy a problémát megoldják. Mert az állam tudná, hogy financiálisan, szociálisan, fizikálisan és lelkileg is támogatóan kell viselkednie az állampolgáraival, mert így várhatja el, hogy az állampolgárok mindezt viszonozzák felé.
  3. Úgy lenne helyes, ha egy államnak lelke is lenne, mert helye van az ésszerű lépéseknek, de a humánus és empatikus döntéseknek is. Egy jólelkű állam tartózkodna a tisztességtelenségtől, értékelné a becsületességet, hangsúlyt fektetne a figyelemre, megteremtené a biztonságot és azon fáradozna, hogy a rábízott emberek nyugalomban és szeretetben éljenek.
  4. Úgy lenne helyes, ha az állam nem helyezné a hatékonyságot (bármilyen értelemben) az erkölcsösség és emberségesség fölé, mert tudná és érezné, hogy azzal, ha elszomorítja, feldühíti, megbántja polgárait, akkor azok torkán semmilyen propagandát és reklámot nem tud majd lenyomni, és a támogatás helyett csak ellenállással találkozik majd. Úgy lenne helyes, ha az állam leszállna a trónszékéről és elvegyülne a honfitársai között, hogy közelebbről lássa, érezze őket, ha a szemükbe nézne, ha megfogná a kezüket és figyelemmel hallgatná meg őket, mert ez a hatékonyságának kulcsa (mindenféle értelemben).

És ha nagyon szeretném, még azt is mondhatnám, hogy ezek nem is a lélekről szólnak, hanem az észről és akkor Bódis Andrásnak igaza van. Ha az államnak lenne annyi esze és ismerete, hogy tudná, hogy egy közösséget az határoz meg leginkább, hogy hogyan bánik a rábízott tagjaival, akkor belátná, hogy a tisztesség, a becsületesség, a támogatás, a tolerancia, a figyelem a kulcsszavai az eredményes és kiegyensúlyozott együttélésnek és minden további társadalmi-gazdasági kérdést ez határoz meg.

Én szeretném, ha az államnak lenne lelke és lelkiismerete, mert akkor biztosan furdalná is, amikor mások olyan szavakat „adnának a szájába”, amelyek hidegnek és számítónak, a polgárait manipulálónak mutatják őt.

Ha úgy érezném, hogy az én államom jólelkű, akkor én is azon fáradoznék, hogy neki jó legyen, mert kölcsönösen segítenénk és támogatnánk egymást, kölcsönösen bíznánk egymásban, mert tudnánk egyikőnk sem akar a másiknak rosszat, egyikőnk sem akar a másik miatt sírni és elkeseredni, szégyenkezés helyett pedig büszkék lehetnénk egymásra.

(A kép forrása: http://health.spectator.co.uk)