Mindenki ismeri az „Azért, mert azt mondtam”-jelenséget.

Biztosan megtapasztaltuk már legalább egyszer (de inkább többször).

Életünk elején, (kis)gyerekként főként olyan helyzetekben találkozunk vele, amikor – többnyire szüleink – sokadik magyarázatát sem fogadjuk el bizonyos tevékenységek elvégzésének, illetve tiltásának okaival kapcsolatban.

Ha azt kérdeztük, miért kell megennünk a tökfőzeléket, akkor a „mert attól nagy leszel”, „mert attól jobban tudsz majd focizni” után, ha ezek nem voltak kellően meggyőzőek, jött a jól ismert „Azért, mert azt mondtam!”.

Ha azt kérdeztük, miért kell este 9-re otthon lennünk, mikor a többieknek 11-ig van kimenője, jött a jól ismert „Engem nem érdekelnek a többiek, és mert azt mondtam!”.

Persze ezekben az esetekben még talán érthető, hogy miért vetik be a szülők a verbális atombombát, ami minket teljesen lemos a pályáról, hiszen maximum annyit reagálhatunk erre, hogy duzzogva elvonulunk egy sarokba.

Érthető, hogy a kisgyereknek századszorra már nem szeretnénk elmagyarázni, hogy a tökfőzelék egészséges és a kiegyensúlyozott és változatos táplálkozáshoz szüksége van a tökfőzelékre (vagy arra, amit éppen főztünk). Így az értetlenkedő kérdések végére szeretnénk már pontot tenni (hogy efféle nyelvtani képzavarral éljek).

Érthető, hogy a szülők megpróbálják megvédeni kamasz gyereküket az éjszakai kicsapongás káros hatásaitól, a nemkívánt terhességtől és a kialvatlanság és tanulás hiányából fakadó másnapi egyestől.

Ezekben az esetekben még csak-csak elfogadható a kommunikációs aktus ilyen formájú lezárása (bár én ezekben sem értek egyet vele, de nincs gyerekem, szóval nem pofázok bele), de mi van azokkal, amelyek nem arról szólnak, hogy képtelenség megértetni valamit utódunkkal?

Diákként, ha azt kérdeztük, hogy miért kell mindannyiunknak dolgozatot írnunk, ha csak Géza viselkedett rosszul, szintén azt a választ kaptuk, „Mert azt mondtam!”.

Lelkiismeretes munkavállalóként, ha megkérdeztük a főnökünktől, hogy az 1000 oldalas kimutatásban miért kell összeszámolnunk a páros számokat, már szinte magunktól is mondhattuk volna: „Mert azt mondtam és mert ezek az adatok elengedhetetlenek a mai értekezlethez.”

És mi idővel szépen megtanultuk, hogy a még érthető okokból elhangzott „Mert azt mondtam.” elfogadása után azokban az esetekben is fejet kell hajtanunk, amikor egyértelmű, hogy tiszta hülyeség az egész.

Akkor mégis miért fogadjuk el, hogy ezek így vannak rendjén? Miért fogadjuk el, hogy mindent meg kell tennünk? Hogy a menzai tökfőzelék evése közben a napi jelentés páros számait számolgatjuk, és este 9 helyett csak 11-re érünk majd haza?

Mert évek, évtizedek, évszázadok óta ebben élünk/éltünk.

Képzeljük el, mi lett volna, ha az egyszerű jobbágy vagy rabszolga a legelején feltette volna kérdést, hogy mi a fenéért kell nekem a földesúr telkén robotolnom, sőt kilencedet fizetnem?

Képzeljük el, mi lett volna, ha a marha azt „mondta volna” az embernek, márpedig én nem hagyom, hogy háziasíts, mert a jövőben csúnyán fogsz velem bánni és ki fogsz használni. Helyette inkább futkározok a mezőn és legelek, amikor kedvem tartja, lesznek kisborjaim, ha én akarom, adok nekik tejet, ha én akarom.

Képzeljük el, hogy mi lett volna akkor, ha az ókorban egy férfi azt mondta volna, rendelkezzenek szavazati joggal a nők is?

És mi lett volna ha ezeken a fölesúr, a gazda és egy ókori női is gondolkodik?

Ehelyett hosszú-hosszú évekig teljesen elfogadtuk vagy elfogadtattuk a környezetünkkel, hogy a viselkedésünk, hagyományaink, törvényeink így vannak jól.

És a „Mert azt mondtam”-atombombának ezek a hosszútávú hatásai igazán károsak.

Azok, akik elfogadják, hogy a „Mert azt mondtam.” válasz bizonyos helyzetekben megengedhető, azok nagyon nehezen kételkednek az abszolútnak elfogadott igazságokban, hagyományokban, családi, szellemi örökségekben.

Pedig a luciferi kételkedés elengedhetetlen.

Nélküle még mindig azt hinnénk, hogy a Nap kering a bolygónk körül, hogy a Föld élővilágát és természeti kincseit jogunkban áll kizsákmányolni és felélni, hogy vannak, akik kiváltságosak és vannak, akik nem és így tovább…

Persze nagyon nehéz kételkedni, mert kimondottan melós. Utána kell járnunk, hogy amiben kételkedünk, milyen lábakon áll? Elég szilárdak-e ahhoz, hogy elismerjük igazságát vagy elég gyengék ahhoz, hogy átalakítsuk azt? És ha elég gyengék, milyen szilárd ellenérvekkel és igazságokkal tudom megindokolni, hogy érdemes lenne arra a bizonyos dologra más szemszögből tekinteni?

És talán ezért van az, hogy az egész napi munka után inkább lazítani szeretnénk, és azzal nyugtatjuk magunkat, hogy „De hát a világ ilyen!”. És ezzel fel is mentettük magunkat.

Elfogadjuk, hogy megesszük a tökfőzeléket, mert anya vagy apa azt mondta, elfogadjuk, hogy dolgozatot kell írnunk Géza rossz magaviselete miatt, mert a tanár azt mondta, elfogadjuk, hogy eldobhatjuk a szemetet az utcán, mert a barátunk azt mondta, elfogadjuk, hogy nem baj, ha kicsit csalunk az üzleti számítással, mert a pénzügyi igazgató azt mondta, elfogadjuk, hogy ordítozhatunk az ellenőrrel, miközben nekünk nincs érvényesített jegyünk, mert néhány utastársunk ugyanígy csinálta, elfogadjuk, hogy félreléphetünk anélkül, hogy bevallanánk, mert a szerelem azt mondta, elfogadjuk, hogy nem kell visszaadnunk az eladó figyelmetlenségéből kapott többletvisszajárót, mert a kapzsiság azt mondta…

Elfogadjuk, mert valaki/valami azt mondta és ezekhez a mítoszokhoz foggal-körömmel ragaszkodunk.

Szerintem meg kellene tanítani magunkat és gyerekeinket kételkedni, mert biztos vagyok benne, hogy a bölcs igazságok átszóródnának a kételkedés szitáján, míg az ostoba okoskodások fennakadnának rajta.

(A képek forrása: divany.hu, pushtotalkteens.wordpress.com, astronet.hu, trollfesz.hu)